Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát…
Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.
Még a nyár folyamán olvastam ezt a könyvet, és nagyon megfogott.
A történet Sterling álmos kisvárosában játszódik, ahol soha semmi érdekes nem történik addig, amíg a teljesen átlagos amerikai középiskola egyik teljesen átlagos „stréber” tanulója, Peter Houghton vérfürdőt nem rendez tizenkilenc perc alatt. Az eset koronatanúja, Josie viszont semmire nem emlékszik a történtekből.
A könyvet olvasva megtudhatjuk, hogy hogyan is jutott idáig ez az intelligens, kitaszított fiú, miért és hogyan is történhetett meg mindez. Olyan kérdésekre is választ kapunk, amikre azelőtt még soha: vajon mit érezhet közben az elkövető édesanyja? Az ő hibája-e, rosszul nevelte-e a gyermekét, vagy ez már nem tartozik az ő hatáskörébe?
A világszerte méltán népszerű írónő új könyvében olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté?
Fény derül arra is, hogy ezek a szülők valójában egyáltalán nem ismerik a saját gyereküket, fogalmuk sincs arról mi zajlik egy ilyen középiskolában: a kialakult kasztrendszer, a „lúzerek” örökös elnyomása, az erőszak tombol, még akkor is, ha senkinek nincs fegyver a kezében.
A könyv letehetetlen, olvasatja magát, és miután befejeztem se igazán tudtam kiverni a fejemből, újra és újra át kell gondolnom a történetet. Istenítés, dicshimnuszok helyett, csak annyit üzennék mindenkinek: olvassátok el, mert tényleg megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése