Maori teremtésmítosz

Valaha, az idők kezdetén, még nem élt ember a földön. Nem voltak madarak, és nem voltak állatok sem. Hiányzott az égő Nap az égről, így nem voltak fénylő nappalok sem.
Kietlen, fekete éjszaka borult a földre. Fekete éjszaka - hold és csillagok nélkül. Nem volt sehol egy szikrányi fény.
Ebben az éjszakában nem csendült hang, nem zendült szél, csak a mély sötétség hallgatott.
Rangi, az Égapa és Papa, a Földanya még összesimulva, egymásba ölelkezve feküdtek. Amiatt volt sötétség a földön. Olyan szorosan ölelték egymást, hogy a napsugár sem férhetett közéjük, a szél sem surranhatott el kettőjük között. Rangi és Papa között csak a néma, végtelen éj feküdt.
Ranginak és Papának sok gyermeke volt, s a gyermekek valamennyien istenek voltak: Tane, az erős, Tu, a harcias, Ta-whiri - Tane féltékeny vetélytársa -, Rongo, a nagyevő és Tanga-roa, a tengerek ura.
Ranginak, az Égapának és Papának, a Földanyának még számos gyermeke volt. A szülők szorosan maguk közé ölelték valamennyit. A gyermekek nem tudtak felállni, és nem tudtak járni. Csak kúsztak, másztak a sötétben, soha nem láthatták a napot, soha nem érezhették a hűsítő szelet.
Egy nap az egyik fiú, Tane így szólt:
- Nem élhetünk így tovább! Anyánk és apánk agyonprésel bennünket. Valamit tennünk kell!
- Igen, igen! - kiáltották a testvérei. - Állni akarunk! Járni akarunk! A nap fényét áhítjuk! De mit tehetünk?
A legharciasabb testvér, akinek Tu volt a neve, így szólt:
- Öljük meg őket!
- Nem! - szólt Tane. - Nem ölhetjük meg apánkat és anyánkat. Én tudom, mit kell tennünk; próbáljuk meg szétválasztani őket!
Fivérei beleegyeztek. Valahányan, csak Ta-whiri nem.
Rongo a hátát Égapának feszítette, aztán térdével és kezével tolni kezdte Földanyát. Bár minden erejét összeszedte, nem volt képes elmozdítani Rangit Papa mellől.
Aztán Tanga-roa próbálta meg szétválasztani a szülőket.
Nagyot taszított apján, s ugyanabban a pillanatban anyját lefelé nyomta. Közben fel-felhorkant, majd' megszakadt az erőlködéstől, de nem ment velük semmire. Rangi és Papa nem mozdult egymás mellől.
- Álljatok meg! - kiáltotta Ta-whiri. - Nem szabad szétválasztani a szüleinket! Nem jó, amit teszünk.
A testvérei azonban rá se hederítettek. Egymás után sorra nekiveselkedtek, és megpróbálták elszakítani Rangit Papától. De ez sehogyan sem sikerült. Égapa oly szorosan ölelte magához Földanyát, hogy egyikük sem tudta szétválasztani őket.
Már csak két testvér volt hátra: Tane és Ta-whiri.
Tane előlépett. Tane, az erős.
Rátérdelt Papára, a Földanyára. Vállát Ranginak, az Égapának feszítette, aztán minden erejével megmozdította őt.
Rangi és Papa megremegett.
Rangi fölkiáltott:
- Gyermekeim, mit tesztek velünk?
Tane azonban megfeszítette két izmos karját, és még magasabbra emelte Rangit. Szülei sírva fakadtak, hangos zokogásuk betöltötte az egész teret. Tane ekkor még egy végsőt taszított rajtuk, s Rangi és Papa lassan eleresztették egymást. Égapa és Földanya elváltak egymástól - örökre...
Tane talpra szökkent, kiegyenesedett, s megállt közöttük szálfa-sudáran.
A fény pedig elárasztotta a földet. Most először látták meg Rangi és Papa gyermekei a Napot. Most először sétáltak szabadon Földanyán.
- Tane! - kiáltották a testvérei. - Te vagy a legerősebb köztünk. Végre szabadok vagyunk! Ezután már a nap fényében fog telni az életünk.
Csak Ta-whiri nem szólt semmit.
Rangi és Papa többi gyermeke azonban boldogan élt Földanyán, aki immár arany napfénybe öltözött.
Tane fa- és páfrányerdőket ültetett. Madarakat teremtett, hogy énekeljenek az erdőben. Virágokat fakasztott, hogy viruljanak a levelek zöldje közt. - Tane az erdők istene lett.
Tanga-roa hallal töltötte meg a föld tengereit. Némelyik halnak uszonya volt, némelyiknek kagylóháza. Ő teremtette a tenger minden lakóját. - Tanga-roa a tengerek istene lett.
Rongo, a nagyétkű; ő lett minden ehető növény atyja. Ő ültette az első édesburgonyát és a yam-gyökeret. - Rongo az ételek istene lett.
Tu volt Rangi és Papa legharciasabb gyermeke. Folyton-folyvást a csaták tüzét kereste. - Tuból a hadak istene lett.
Ők és az összes többi gyermek - a Földanyán találták meg édes otthonukat. Csak Ta-whiri nem maradt közöttük. Ő a levegőben - Rangi és Papa között - lelte meg hazáját. Ő lett a szelek istene, a hurrikánok és a viharok atyja.
Ta-whiri még ma is haragban van a testvéreivel.
Olykor keresztülsüvít Tane erdein.
Olykor átalzúg Tanga-roa tengerein.
Olykor elpusztítja Rango termését.
Olykor szürke felhőket hoz, hogy eltakarja Rangi szomorú arcát.
Égapa sír, eső-könnyei Földanyára hullanak. Földanya is sír. Az ő könnyei a források.
Eső és forrás egymásra lelnek, egybekelnek, s a végtelen erdőkön át együtt futnak a folyókkal - egészen a tengerekig.

Hopi teremtésmítosz

A világ teremtése

Kezdetben csak a Teremtő, Taiowa létezett. Minden egyéb csupán végtelen űr volt. Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet, csak a végtelen űr. A kezdet és a vég, az idő, a forma és az élet csak a Teremtő elméjében volt meg.
Először a Teremtő, a végtelen, létrehozta Sótuknang-ot, a végest, az első erőt, akit megbízott a világ megteremtésével. Taiowa tervének megfelelően Sótuknang először a szilárd anyagot hozta létre a határtalan űr anyagából, és kilenc világot épített belőle. Egyet a Teremtő számára, egyet saját maga számára, és hetet az eljövendő életformák számára. Aztán került sor a vizek, majd a levegő megteremtésére. Ezek után Sótuknang az első világba, Tokpelá-ba ment, ahol megteremtette Pók Asszonyt. Amint életre kelt, és nevet kapott, megkérdezte: - Miért vagyok én itt? Sótuknang felvilágosította őt, hogy az ő feladata lesz életet teremteni az újonnan létesített világba. Először az Ikreket teremtette meg, úgy, hogy földdarabot vett a szájába, melyet nyálával meglágyított, majd két alakot gyúrt belőle. Egy fehér köpennyel borította be őket, mely nem volt más, mint a teremtő bölcsesség, és elénekelte fölöttük a Teremtés Dalát. Ettől az Ikrek életre keltek. Az ő feladatuk volt egyrészt a Föld megszilárdítása, másrészt a hang kibocsátása, melyet átvettek a föld tengelye mentén lévő rezgésközpontok, úgyhogy az egész világ a Teremtő hangját visszhangozta.
Ezek után Pók Asszony az Ikrek megteremtéséhez hasonló módon teremtett embereket. Először négy különböző színű (sárga, vörös, fehér és fekete) földet vett, melyek, miután az éneklést befejezve leemelte róluk a köpenyt, férfiakként keltek életre. Őket Pók Asszony Sótuknang képére formálta. Ezek után ismét négy emberi lényt teremtett, az előzőkhöz hasonló módon, de ezeket most a saját képére formálta. Ők voltak az első asszonyok.
Az első emberek azonban, bár életre keltek és mozogtak, nem tudtak beszélni. Ezért Pók Asszony az egyik Ikerhez, a Visszhanghoz fordult. Az ő kiáltására visszhangzott a Föld tengelye mentén, és az egész Világegyetemen át. A hívásra megjelent Sótuknang, akinek Pók Asszony elmondta mi a gondja. Az első erő ekkor mindegyik színű emberpárnak különböző nyelveket adott, bölcsességet, és erőt, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Csak annyit kért tőlük, hogy harmóniában és szeretetben éljenek, sohasem feledkezve el a teremtőjük iránti tiszteletről.

Az ember bűnbeesése

Az emberek elterjedtek és sokasodtak az első világban. Bár más nyelveket beszéltek, beszéd nélkül is megértették egymást. Ehhez hasonlóan megérezték az állatok érzéseit és gondolatait is. A különböző színű emberek és állatok mind egynek érezték egymást.
De idővel néhányan közülük megfeledkeztek a Teremtő tiszteletéről, belső erőiket saját önző céljaikra kezdték felhasználni, elfelejtve, hogy létezésük elsődleges célja a Teremtő tervének beteljesítése.
Ekkor megjelent köztük egy madár formájában Lavaihoja, a Társalgó. Minél tovább beszélt hozzájuk, annál inkább meggyőzte őket a közöttük levő különbségekről. Először az állatok különültek el az emberektől, aki vadakká válva elmenekültek az emberek elől. Majd a különböző fajú és nyelvű emberek kezdtek különválni egymástól.
Ekkor jelent meg köztük a jóképű Kátoja, egy nagyfejű kígyó képében. Az ő szavát követve az emberek gyanakodni kezdtek egymásra, igazságtalanul vádolva egymást, mígnem harciassá váltak és egymás ellen kezdtek hadakozni.

A világ elpusztítása

De a különböző fajú és nyelvű emberek mindegyik csoportjában maradt egy kisebbség, akik továbbra is tisztelték a Teremtőt és az ő törvényei szerint éltek. Hozzájuk eljött Sótuknang, aki elmondta, hogy ő és a Teremtő látva az emberek gonoszságát, elhatározták e világ megsemmisítését. A hozzájuk hű kiválasztottakkal közölték, hogyan menekülhetnek meg.
A kiválasztottak nappal egy felhőt, éjjel egy csillagot követve vándoroltak, mely látomásban jelent meg nekik. A többiek, akik belső látásukat elveszítették, nem látták a felhőt, sem a csillagot, és nem követték őket. A kiválasztottak különböző csoportjai egy helyen találkoztak össze, és amikor mind összegyűltek, megjelent előttük Sótuknang, aki a föld alá, a hangyák templomába vezette az embereket. Miután a kiválasztottak biztonságban voltak, az első erő megnyitotta a Föld vulkánjait. A tűz feljött, és mindent elpusztított a Föld színén. Csak a kiválasztottak menekültek meg, akik biztonságban voltak a föld alatt, a hangyák népének vendégeiként.

Új világok teremtése

Miután az elpusztított első világ kihűlt, Sótuknang egy új világot teremtett a régi helyett, majd kihozta az embereket a föld alól, és átadta nekik az új világot, hogy itt éljenek a Teremtő tervét beteljesítve.
Kezdetben a dolgok itt is jól mentek. Az emberek házakat építettek és kereskedni kezdtek, és bár mindenük megvolt, amire az élethez szükség volt, egyre többet akartak. A dolgok odáig fajultak, hogy ez a világ is pusztulásra ítéltetett. A kiválasztottak persze ismét megmenekültek, majd a harmadik világot rendelték számukra. A történet azonban újra megismétlődött, és ezt a világot is el kellett pusztítani. Végül a Teremtőhöz hű emberek a mostani, negyedik világba kerültek. Ők voltak a mai hopik ősei, akik az új világban, hosszú vándorlás után ott állapodtak meg, ahol ma is élnek.

Egyiptomi teremtésmítosz

Szeretem a meséket, főleg a teremtésmítoszokat, sokat elárul az egykor élt emberek gondolkodásáról, világlátásáról. Egyik kedvencem az egyiptomi, aminek most egy részletét szeretném veletek megosztani, kicsit kuszák a rokonsági fokok, csak úgy hemzsegnek benne istenek és istennők, de ettől eltekintve nagyon érdekes.

Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblén pihent. Az istenek létrehozója, a hatlamas Nun megteremtette a napvilágot. az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak és egy tündöklő gyermek bújt elő belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott és a világot beragyogta az éltető fény. A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett és a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra és megteremtette Maátot, a mindenség tövényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliópolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére és létrehozta Sut, a lég istenét és Tefnutot a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon apjuk elvélasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé, talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Panaszaira a lég istene, Su megtámaszotta Nut vállát és derekát, hasát pedig csillagokal ékesítette. E naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje Geb pedig a föld hatalmas istene lett.
Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyikben nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. Hajnalra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták - , delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.
A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vízben nyüzsgő szörnyeket. Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét : Ré, Su és Tefnut; gyermekeik, Geb és Nut; Széth, Nepthüsz és végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdanán egyek voltak és amelyből mindannyian keletkeztek. Az emberek pedig nem tisztelték az égieket és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:
- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem és Te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamira készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.
- Gyermekem, Ré - felelte a felséges Nun - , te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedből megrettenek az összeesküvők.
Ekkor Ré szemét a földre irányította és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől, de az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek. Az istenek azoban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét és a szem alászállt Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé. Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget. Villámgyors bárkáit kérte, amikkel szolgái elmentek Elephantinéba és rengeteg italt hoztak. A szolgálólányok komlóból sört készítettek és Ré vörösre festette a folyadékot. A Vérszínű sört óriási edényekbe töltötték. Hétezer korsó telt meg a részegítő nedüvel. Másnap hajnalban, amikor Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket, Ré megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket sörrel. Amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstólt, kedvére valónak találta és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, hogy vérük festette vörösre a földszínét és a vizeket. Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről. Elfáradt a szíve és nem akart többé az emberek között lenni. Felszállt a bárkájára és elindult a menny ragyogó útjain.