Egyiptomi teremtésmítosz

Szeretem a meséket, főleg a teremtésmítoszokat, sokat elárul az egykor élt emberek gondolkodásáról, világlátásáról. Egyik kedvencem az egyiptomi, aminek most egy részletét szeretném veletek megosztani, kicsit kuszák a rokonsági fokok, csak úgy hemzsegnek benne istenek és istennők, de ettől eltekintve nagyon érdekes.

Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblén pihent. Az istenek létrehozója, a hatlamas Nun megteremtette a napvilágot. az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak és egy tündöklő gyermek bújt elő belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott és a világot beragyogta az éltető fény. A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett és a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra és megteremtette Maátot, a mindenség tövényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliópolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére és létrehozta Sut, a lég istenét és Tefnutot a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon apjuk elvélasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé, talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Panaszaira a lég istene, Su megtámaszotta Nut vállát és derekát, hasát pedig csillagokal ékesítette. E naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje Geb pedig a föld hatalmas istene lett.
Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyikben nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. Hajnalra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták - , delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.
A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vízben nyüzsgő szörnyeket. Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét : Ré, Su és Tefnut; gyermekeik, Geb és Nut; Széth, Nepthüsz és végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdanán egyek voltak és amelyből mindannyian keletkeztek. Az emberek pedig nem tisztelték az égieket és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:
- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem és Te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamira készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.
- Gyermekem, Ré - felelte a felséges Nun - , te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedből megrettenek az összeesküvők.
Ekkor Ré szemét a földre irányította és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől, de az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek. Az istenek azoban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét és a szem alászállt Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé. Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget. Villámgyors bárkáit kérte, amikkel szolgái elmentek Elephantinéba és rengeteg italt hoztak. A szolgálólányok komlóból sört készítettek és Ré vörösre festette a folyadékot. A Vérszínű sört óriási edényekbe töltötték. Hétezer korsó telt meg a részegítő nedüvel. Másnap hajnalban, amikor Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket, Ré megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket sörrel. Amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstólt, kedvére valónak találta és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, hogy vérük festette vörösre a földszínét és a vizeket. Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről. Elfáradt a szíve és nem akart többé az emberek között lenni. Felszállt a bárkájára és elindult a menny ragyogó útjain.