2010. március 30., kedd

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma


"Különös ház áll az "olasz csizma" sarkán, a nemes tradíciókkal és sötét babonákkal egyaránt megáldott birtokon: a Casa Rossa. Sokat látott vörös falai közt már letakarva állnak a bútorok, néhány nap és jönnek a költöztetők, majd az új tulajdonos. Alina előtt végigpereg családja, egy huszadik századi olasz família megrázó története, amely árulások, megsemmisülések és újrakezdések láncolata. A nagyapa közepes tehetségű festő, a háború sújtotta Párizsban a nácikkal kollaborál. Múzsája, Renée, a titokzatos marokkói szépség, lányuk megszületése után megszökik a Casa Rossából, egy német asszonnyal. Alba fölcseperedik, gyönyörű nővé érik, és egy tehetséges forgatókönyvíróhoz megy feleségül, akinek két lányt szül. Alina és Isabella gyerekként élik meg apjuk - anyjuk hűtlensége miatti - öngyilkosságát. Sorsuk külön utakra téved, mégis elválaszthatatlan egymástól. Szerelmek és csalódások, kábítószer és gyógyulás, egyiküknek New Yorki-i karrier, másikuknak politikai gyilkosság, majd börtön. Vajon megtörhetetlen átok ül a Casa Rossa lakóin? Három generáció szenvedése után képes-e felülemelkedni bárki is a családját pusztító sorozatos árulásokon, és kilépve az ördögi körből, megtalálni lelki békéjét, ha boldogságát nem is?"
Az írőnőnek ez a regénye is nagyon tetszett. Ugyanolyan magával ragadó, visz előre a lendülete, mint a másiknak. A hangulata nyomasztóbb, mert a könyvben szereplő nők sorsa egyáltalán nem könnyű. Mindegyikőjük szülője, különösen az anyák, fura, öntörvényű emberek, akik a végletekig önzőek és képtelenek kimutatni a szeretetüket. Ez persze meghatározza a két fiatalabb lány további életét, mindent elrontanak, amit csak lehet. A regény rendkívül fordulatos, annyi minden történik benne, ami három családnak is elég lenne, de pont ez benne a nagyszerű. Nem egy habkönnyű sztori, de aki szereti az elgondolkodtató történeteket és a különleges, egyáltalán nem hétköznapi emberi sorsokat, annak tetszeni fog.

2010. március 25., csütörtök

The Man from Earth

"Mi lenne, ha egy felső-kőkori ember a mai napig életben maradt volna?"
Már most előre leszögezem, hogy akik egy Roland Emmerich-féle, látványos történelmi akciójelenetektől és még látványosabb történelmi bakiktól és tárgyi tévedésektől hemzsegő filmet várnak, ha beteszik ezt az egyébként ékes anyanyelvünkön nem elérhető DVD-t, azok mélységesen csalódni fognak. A The Man from Earth nagyjából annyiról szól, hogy egy csapat egyetemi tanár üldögél és beszélget a szakterületéről. Cserébe az elmúlt évtized egyik legelgondolkodóbb és legfilozofikusabb filmjére számíthatnak azok, akik mégis úgy döntenek, hogy végignézik. De ebben az esetben is készüljenek fel, hogy lévén a szereplők mind tudósok, nem a filmektől megszokott, lebutított és zanzásított szövegeket fogják hallani. Ezek az emberek hihető és tudományosan meglepően pontos értekezést folytatnak a film során.
A történet középpontjában John Oldman egyetemi professzor áll, aki tíz évnyi, rendkívül sikeres pályafutása után rejtélyes módon úgy dönt, hogy lemond és odébb áll. Éppen összecsomagol otthonában, a költözésre készülődve, amikor barátai, egyben kollégái megérkeznek, hogy egy meglepetéspartit rendezzenek neki. A házában talált számos furcsa tárgy, egy eddig ismeretlen Van Gogh-festmény, egy szakóca, egy díszes íj és egyebek tanulmányozása közben folyton kérdezgetik hirtelen távozásának okáról. John felteszi a kérdést: "Mi lenne, ha egy felső-kőkori ember a mai napig életben maradt volna?". A barátai, abban a tudatban, hogy talán egy sci-fi regényt ír, puszta kíváncsiságból folytatásra ösztönzik, és a film során egy lebilincselő történet bontakozik ki egy 14000 éves ember élettörténetéről, aki kőkorszaki sámán és Van Gogh barátja volt, sumér és babiloni, majd Buddha barátja volt, a nagy bevándorlási hullámban utazott Amerikába, és nagy világvallások kialakulását is elősegítette.
A halhatatlanság mítosza egyidős az emberiséggel, és John meséjéből egy olyan ember története bontakozik ki, aki végigélte az emberiség egész történelmét. Mindenki kíváncsi, hogy hogyan élhette meg, hogyan fedezte fel a világot és az emberi létet, vagy akár mely fejezeteit írhatta ő maga a történelemnek. A barátai közül néhányan felháborodnak a hallottakon, mások aggódnak Johnért és segítséget hívnak, megint mások, a későbbiekre halasztva a döntést arról, hogy elhiggyék-e, élvezettel hallgatják a történetet.
Akárcsak a nézők. Persze a végén minden kiderül, és tisztázódik, hogy kinek van igaza, de John barátainak tábora ugyanolyan megosztott a történet igazságtartalmát illetően, mint a nézők. Aki megnézi ezt a filmet, valószínűleg ugyanúgy tele lesz megválaszolandó kérdésekkel, mint John barátai, akik nem tudnak betelni a történettel, miközben végig azt találgatják, vajon ez az egész túl szép-e ahhoz, hogy igaz legyen. Sok néző még csalódott is lehet a végén egy csöppet, hogy véget ért a történet, amikor még annyi kérdése lenne. De ez van, sajnos minden történet eljut a végére egyszer, és akárcsak John barátai, mi is ott fogunk ülni a fejünkben kavargó kérdésekkel, többet akarva, miközben azon gondolkozunk, vajon el akarjuk-e hinni, amit az imént hallottunk.
A film mondhatni csattanóval ér véget, de ez a csavaros befejezés attól függően, hogy mi magunk hiszünk e Johnnak, sok mindennek tűnhet a számunkra. Mást jelent annak, aki számára ez a história túlságosan hihetetlen és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és mást jelent annak, aki hisz benne, mert el akarja hinni. És épp ez volt számomra a film lényege, miközben néztem, hogy amíg nem ismerjük meg a befejezést, addig a film - és John - nemcsak a barátait teszteli, hanem a nézőt is. A film legalapvetőbb kérdése: mennyit vagy hajlandó elhinni? Képes vagy-e eloszlatni a tudományos tények által táplált kételyeidet azon az alapon, hogy talán mégiscsak igaz lehet, amit hallasz, bármely hihetetlen is? A kérdés az, hogy el akarod-e hinni.
John története teljességgel hihető, mégis, ahogy a barátai rávilágítanak, nem mond semmi olyat, ami ne lenne benne a történelemkönyvekben - nem bizonyítható, mégsem lehet megcáfolni. Minden barátjának más a szakterülete, egyikük biológus, másikuk archeológus, a harmadik pszichológus és így tovább, és mindegyikük a maga szemszögéből vizsgálódik, személyre szabottan kérdez, így a történet finomabb részleteit is meg tudják világítani, jócskán rásegítve, hogy egyre kerekebb és mélyebb história bontakozzon ki a szemünk előtt. Még ha ez a történet fel is látszik borítani eddigi tudásunkat néhány ponton, nem felháborít, hanem gondolkodásra késztet. A The Man from Earth nem a szemünknek és a fülünknek kíván kedveskedni, hanem az elménknek, nem látvány- és hangorgia a lényege, hanem az eszmék és gondolatok kavalkádja, a science fiction legszebb hagyományai szerint. És valóban képes egy ilyen nagyszabású, az emberiség egész történelmén átívelő történetet elmondani egyetlen díszlettel és helyszínnel úgy, hogy ne egyáltalán ne érezzük közben, hogy bármiben is hiányt szenvednénk. A film emlékeztet minket, új nemzedéket, hogy milyen is volt az igazi sci-fi, amikor még olyan nevek írtak, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Robert A. Heinlein, Ray Bradbury és Philip K. Dick.
Vagy Jerome Bixby. A veterán Star Trek-es forgatókönyvírónak ez volt az utolsó forgatókönyve a halála előtt, melyet a halálos ágyán diktált a fiának. A film jó számmal tartalmaz Star Trek-es utalásokat, rögtön három Star Trek-es veterán is bővíti a főszereplők sorát - John Billingsley (Harry, a biológus) az Enterprise dr. Phlox-a, míg Tony Todd (Dan, az antropológus) és Richard Riehle (Dr. Gruber, a pszichológus) többször vendégszerepeltek már számos Trek-sorozatban.
Jerome Bixby 4 forgatókönyvet írt az eredeti Star Trek sorozatban, a gonosz ikertestvérek szakállasságát megteremtő Mirror, Mirror, a By any Other Name, a Day of the Dove, és a - számunkra jelen esetben legfontosabb - Requiem for Methuselah című epizódokét. Az utóbbi epizódban az Enterprise legénysége egy halálos betegség ellenszerét kutatva egy lakatlannak vélt bolygón Flintre (flint = kovakő - ugyanolyan utalás, mint John Oldman választott neve), egy halhatatlan férfira bukkan, aki már évezredek óta él, és olyan neveket viselt hosszú élete során, mint Matuzsálem, Salamon, Nagy Sándor, Lázár, Leonardo da Vinci vagy Johannes Brahms. Egy az egyben ez az alapötlete John Oldmannek, a tizennégyezer éves cro-magnon-i ősembernek, aki maga se tudja, miért, de képtelen meghalni, és ezért örökké magányosan kell vándorolnia felcseperedő és elsorvadó emberek, felemelkedő és a történelembe vesző civilizációk között az idők végezetéig. A The Man from Earth egy tizennégyezer éven átívelő lebilincselő és intellektuális képzeletbeli vándorlásra invitálja meg a nézőt, aki nem ódzkodik attól, hogy most az egyszer ne kikapcsolódni, hanem gondolkodni üljön a képernyő elé.

2010. március 18., csütörtök

Hogyan fedezte fel Kolombusz Amerikát?

Kabos Gyula, zenei kísérettel előadott humoros "történelem órája".



Gramofon Online

Ismét egy nagyszerű kezdeményezés, mellyel nemzeti kultúrkincsünk bárki számára elérhetővé válik. A filmhíradók interneten történő közzététele után, a huszadik század egyik média eszköze - a rádió és az újságok mellett - a gramofon lemezek kerültek fel a világhálóra. A következő címen érhető el: www.gramofon.nava.hu

Rögtön az első hangfelvétel, melyet meghallgattam az a magyar himnusz, egy 1910 körüli változata, a Magyar Királyi Operaház előadásában. A darab érdekessége, hogy annak idején még a Himnusz második versszakát is énekelték.

2010. március 14., vasárnap

Hétalvó (Sleeper 1973)

Neurotikus hősünk, Miles Monroe zöldségárus egy balul elsült rutinműtétet követően kétszáz évre mélyálomba merül, felébredve pedig egy látszólag tökéletes világban találja magát, ahol a non-stop gyönyör és boldogság minden polgárnak garantált, ahogy az állandó megfigyelés és agymosás is. Azért olvasztják ki, hogy segítsen a forradalmárok földalatti mozgalmának megdönteni a fasiszta rendszert.
A poénok fele a burleszkes csetlés-botlásra épül, talán ezért is volt siker 1973-ban a pénztáraknál. Fura a filozofáló monológjairól és beszólásairól ismerte színész/direktort bandzsítani és rohangálni látni. A humor másik fő forrása természetesen a huszadik századi ember reakciói a futurisztikus társadalom vívmányaira. Miles fapofával fintorog ott, ahol le kellene, hogy essen az álla és gyermeki csodálkozással tekint olyan apróságokra, mint például a robotszabó olasz akcentusa. Múltunk torz megvilágításba kerül a huszonkettedik századból visszatekintve Woody szemein keresztül, de előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy a látszólagos különbségek ellenére a kisembernek tökmindegy, hogy melyik korban van, ő tudja, hogy semmi sem változik, csak a díszletek. Politika, tudomány, vallás, ezek csak az unatkozó tömegek játékszerei, a megvilágosult elmét csupán a szex és önnön múlandósága érdekli.
Természetesen Diane Keaton is feltűnik, s mint mindig, jelenlétével megkoronázza a filmet. Az elvarázsoltan naiv és butuska önjelölt költő, Luna szerepében szegődik Miles mellé, kettejük párbeszédei szolgáltatják a mondanivaló vázát. Burleszkjelenetek során át üldözik őket, agymosást és ellenagymosást kapnak, és végül együtt indulnak megszerezni azt, ami még megmaradt a teljhatalmú vezérből - az orrát. Klasszikus Woody Allen film, annak minden pozitívumával és negatívumával, bizarr disztópia, vígjáték (többek szerint egyike a legjobbaknak), a Sleeper remek darab, csak ajánlani tudom.
Klasszikussá vált idézetek a filmből:
"Az agyam a második legkedvesebb szervem."
"A tudomány intellektuális zsákutca...sok kicsi ember tweedzakóban békákat vagdos."
"Két dolog, amiben csak egyszer van részed egy életben, de legalább a halál után nem fordul fel a gyomrod."(Válasz Luna kérdésére, hogy Miles miben hisz. A szexben és a halálban.)

Ötven pengő (1932)


Kisdobos - Feledhetetlen május elseje

(a képre kattintva jobban olvasható a szöveg)

Francesca Marciano: Szerelmem, Afrika


Az első pillanattól megfogott ez a könyv, olyan magával ragadó a hangulata, hogy szinte érezni benne Afrikát minden színével, hangjával, illatával együtt. Zamata van.
Esmé egy olasz lány, aki költő apja halála után nem találja a helyét, kicsúszik a talaj a lába alól. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve aktuális párjával Kenyába utazik. Itt aztán rabságba esik, persze képletesen, mert maga Afrika ejti rabul. Megismerkedik Adammel, aki itt született és nevelkedett, és szafarikat vezet külföldieknek. Egymásba szeretnek, és Esmé lassan úgy érzi, visszatér az életbe. Barátokat szerez, ismerkedik a vidékkel, és teljesen magával ragadja az ottani világ. Úgy érzi biztonságra lelt Adam oldalán, végre nyugalomra lelhet, amikor váratlanul belép az életébe Hunter Reed, és ő lesz Esmé számára a szenvedély, kaland, izgalom. A lány őrlődik a két férfi között, gyötrődik és szenved. Mindenről szinte kíméletlen őszinteséggel számol be, mert miközben bonyolódik a szerelmi háromszög, megpillanthatjuk Afrika sötétebb oldalát is. Közbejön a szomszédban a hutu-tuszi véres és ocsmány viszály, melyet újságíró barátaik személyesen átéltek, és beszámoltak róla. Kiderül, mennyire különbözik a fehér kolónia és az őslakosok élete, szinte semmilyen kommunikáció nincs köztük, azon kívül, hogy a fehérek szolgának alkalmazzák a feketéket.
Mégis ez egy olyan hely, ami ha egyszer megfogott, többé nem ereszt, és hiába tér vissza Esmé egy rövid időre Európába, már nem érzi otthon magát. Afrika visszahúzza, és végül a lelki békéjét is sikerül megtalálnia.
Ez a regény nem csupán egy romantikus történet, ez egy szerelmi vallomás Afrikához.

2010. március 8., hétfő

Koncz Zsuzsa: Ég és föld között

A hétvégén létrán állva, a szőlőlugas tetején a szomszéd házból ez a dal szűrődött ki. Sütött a nap, hideg volt, a testemen végigfutott a borzongás: a hidegnek vagy a dalnak tudható-e be, már nem tudom... Minden esetre én is ég és föld közötti állapotban voltam.

Március eleji inspirációk Paulo Coelho-tól

A Győztes egyedül van:

Csak akkor jövünk rá, hogy egy terv elhibázott, ha levonjuk a legvégső következtetéseket. Vagy ha az irgalmas Isten más irányba terel bennünket.

Vannak olyan pillanatok, amikor az élet elválaszt egymástól bizonyos embereket, csupán azért, hogy mindketten rájöjjenek, mennyire fontosak egymásnak.

A portobellói boszorkány:

A jövő szeszélyes, mert a jelenben hozott döntések irányítják.

The winner is...

Oscar 2010

A nyertesek teljes listája:
Legjobb film: A bombák földjén
Legjobb rendező: Kathryn Bigelow (A bombák földjén)
Legjobb női főszereplő: Sandra Bullock (The Blind Side)
Legjobb férfi főszereplő: Jeff Bridges (Crazy Heart)
Legjobb idegen nyelvű film: El secreto de sus ojos (Argentína)
Legjobb vágás: A bombák földjén
Legjobb dokumentumfilm: Az öböl
Legjobb speciális effektek: Avatar
Legjobb eredeti filmzene: Michael Giacchino (Fel!)
Legjobb operatőr: Avatar
Legjobb hangkeverés: A bombák földjén
Legjobb hangvágás: A bombák földjén
Legjobb jelmez: Az ifjú Viktória királynő
Legjobb díszlet: Avatar
Legjobb női mellékszereplő: Mo’Nique (Precious)
Legjobb adaptált forgatókönyv: Precious
Legjobb smink: Star Trek
Legjobb rövidfilm: The New Tenants
Legjobb rövid dokumentumfilm: Music by Prudence
Legjobb animációs rövidfilm: Logorama
Legjobb eredeti forgatókönyv: A bombák földjén
Legjobb betétdal: The Weary Kind (Crazy Heart)
Legjobb animációs film: Fel!
Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz (Becstelen Brigantyk)

William P. Young: A viskó


A fülszöveg szerint ez egy sorsfordító regény, egy kétségbeesett, kételyekkel teli ember keresése. Egy megrázóan izgalmas mese. Akik már olvasták, azt ajánlják, hogy zsebkendőkkel felszerelkezve vágj neki az olvasásnak.
Ez a duma kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet. El kell magamról mondani, hogy nem vagyok vallásos ember, de nem vagyok igazán istentagadó sem. A családom eleve nem vallásgyakorló, és az istenhit sem volt soha része a mindennapjainknak, nem is beszéltünk róla, először a kor miatt, amelyben felnőttünk, aztán meg más dolgok váltak fontossá, eldöntendő kérdéssé. Valahogy mégis átszövi az életünket, nem is maga a vallás, hanem a hit. A mai napig szeretném megfejteni a mibenlétét, ha úgy tetszik a csodáját, hogy az a rengeteg ember miért hisz feltételek és kételyek nélkül és teljes odaadással, szívvel-lélekkel, és nekem ez miért nem megy csak úgy simán?
Gondoltam, ettől a könyvtől világosság gyúl a fejemben, és tudni fogom. De ugyanúgy megmaradtak a kérdéseim.
A regényben egy apa kirándulni viszi három gyermekét, de a túrán szörnyű tragédia történik: a legkisebb lánynak nyoma vész. A nyomozás közben rábukkannak egy elhagyatott, romos viskóra, ahol rálelnek a kicsi véres ruhájára, ám a nyomok itt megszakadnak, a gyerek holtteste nem kerül elő. Az apa hitét veszti és teljesen összetörik, mígnem pár év múlva egy fura levelet talál a postaládájában, amelyben maga isten hívja őt, menjen el a viskóba. Ott egy nagyon megrendítő találkozásban lesz része, jelen van az Atya, egy nagy hangú, nagy darab laza fekete nő személyében; a fiú, Jézus, aki arab férfi; és a szentlélek, ő pedig egy ázsiai nő. A regény teljesen lerombolja az eddig ismert istenképet, ez nem a bosszúálló, vétkeseket és bűnösöket megbüntető szakállas Úr, hanem egy mindenkit a keblére ölelő, megbocsátó, liberális istenség, akinek mindegy, hogy mit követtél el embertársad ellen, az ő gyermeke vagy, és megbocsát, kitárja előtted szeretettel csordultig teli szívét. Kettős érzéseket keltett bennem ez a leírás, ez egy szimpatikusabb istenfigura lenne, ha nem esne bele az érzelgősség csapdájába, néhol már nagyon sok volt, szinte csöpögős. Ezután rengeteg teológiai elbeszélés következik, bevallom, volt amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, és olyan is volt, ami bizony unalomba fulladt. Egyetértettem azzal ahogy levezette, miért ne ítélkezzünk mások felett, mégis nap mint nap megtesszük. Jó volt, ahogy a megbocsátás fontosságáról beszélt, értettem én, hogy ez miért fontos, de mindig az jutott eszembe, hogy én egy nagyon rossz ember lehetek, mert biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megbocsátani annak az embernek, aki kioltja a gyermekem életét. Tetszett, amikor azt mondta, a vallást nem ő találta ki, és nem kérte, hogy építsenek templomokat neki.
Sok, nagyon sok jó gondolat van benne, de mégsem tudott meggyőzni, mert a nagy kérdésre, hogy miért kellene istenben hinnem, nem adott választ. Nekem kevés a "vagyok aki vagyok" kitétel, nekem előbb tapasztalnom kell ahhoz, hogy higgyek. (Egyébként a könyvbéli "Papa" ezt fel is rója az embereknek, hogy csak azt hiszik el, amit látnak. Miért is?)

2010. március 5., péntek

Gershwin: Rhapsody in Blue

A Rhapsody in Blue George Gershwin egyik legismertebb műve. 1924-ben született, a jazz és a klasszikus zene motívumait kombinálja, illetve néhol még a klezmer és Csajkovszkij hatása is fellelhető a darabban. Elképzelhetetlen sikert aratott bemutatója 1924-ben volt New York-ban, ahol maga a zeneszerző ült a zongoránál. A magyarul Kék rapszódia néven ismert mű (mely cím sajnos képtelen tükrözni a cím eredeti jelentését, hiszen angolul a blue letörtet, melankolikust, borúsat, szomorkást jelent, ebből ered a blues műfaj neve is) igazi olvasztótégelye a különböző zenei hatásoknak, akárcsak New York városa, melynek a mű mintha zenébe öntött mása lenne, ezért is választotta Woody Allen Manhattan című filmje (1979) zenéjének alapjául.

Az olvasóközönség