Brunella Gasperini: Egy nő és egyéb állatfajták

Ifjúkorom ronggyá olvasott könyvei közé tartozott az olasz írónő három regénye (Ő és mi- Egy feleség feljegyzései, Én és ők- Egy férj feljegyzései, Mi és ők- Egy lány feljegyzései), nem tudnám megmondani, hányszor olvastam ki őket, imádtam mindegyiket. A történetek egy háromgyerekes család mindennapjairól szólnak, akik rendetlenek, zajosak, állandó állatsereglettel a nyomukban, kutyák, macskák, madarak. Az ember pontosan ilyennek képzel el egy olasz családot, irtó hangosak, állandóan veszekszenek, minden apróságon hajba kapnak és ordibálnak, mindeközben mélységesen szeretik egymást, és egymásért képesek mindenre. Annyi humorral teleszőtt mese ez, amelyet az írónő a saját családjának hétköznapjaiból merített, hogy az ember, már bocsánat, de könnyesre röhögi magát, miközben olvassa ennek a hétköznapinak mégsem mondható embereknek az ügyes-bajos dolgait. Ami a leginkább megfogott a könyvekben az az, ahogyan az írónő látja az életet, a legapróbb, triviális dologban is megtalálja a szépet és a jót, az egyedit, a megismételhetetlent, hogy magad is úgy érzed, az élet mégiscsak szép. A humor mellett feltűnnek elszomorító események is, tűnjön az némelyik ember szemében banális dolognak, például a szeretett kutya betegsége, majd elpusztulása, vagy a kishattyúk halála, ezeket az eseményeket is áthatja a szeretet, az emberség, néha már-már csöpögősnek, az írónő szavaival élve sziruposnak hat, de ezt mindig feloldja a mindent átszövő humor.
Ez a most kiolvasott könyv egy nem szabályos önéletrajz, tulajdonképpen sztorizgatás az írónő gyerekkorából, családi anekdotákat mesél, bemutatja szüleit, nagyszüleit, testvéreit, régenvolt kutyáit és macskáit. Ezt is nagyon szerettem, és megint sokat nevettem, de ugyanannyiszor éreztem gombócot is a torkomban.

Brunella Gasperini (1918-1979)

Így élt József Attila

Kedvem támad egy kis életrajzra. A könyvespolcomon talán már egy éve árválkodik az Így élt sorozat József Attiláról szóló kötete, melyet az egyik internetes antikváriumban szereztem be, gondolván később milyen jó lesz. Nos az idő elérkezett, s úgy gondoltam Polcz Alaine után József Attilával foglalkozom.

Valahogyan mindig jobban szerettem az irodalom órákon hallgatni/tanulni az írók, költők életrajzát, mint a műveik elemzését. Most, hogy megismertem József Attila teljes életrajzát, egy új kép alakult ki bennem róla. 

Mindig azt képzeltem (tudtam), hogy szegény József Attila egy szomorú ember volt (ez nagyrészt igaz is), mindig gyötrődött, nem volt aki szeresse (nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám...), most pedig kiderült, hogy együtt élt Szántó Judittal, szerelmes volt. (Valószínűleg ezt rajtam kívül elég sokan tudták már eddig is, de az én József Attila képem hiányos volt e téren).

Minden nap áthaladok a Gát utcán, ahol a költő szülőháza található, ez furcsa érzéssel tölt el mikor eszembe jut, hogy száz évvel ezelőtt mondjuk ugyanezeket az utcákat róhatta a fiatal Attila. A múlt héten pedig elmentem a nem messze lévő Ferenc tér 11-hez, ahol tinédzser éveit töltötte. Furcsa érzés volt. Mintha ott lett volna velem.

Rövid élete tele volt nyomorral, nélkülözéssel, meg nem értéssel, s mégis a legnagyobbak között foglal ma helyet. Több "közös" élményem is volt/van József Attilával kapcsolatosan: első verseskötetét a nyolcadikos ballagásomra kaptam meg; két versét álmomból felkelvén is kívülről tudom; irodalom érettségin szerelmes költészetét húztam. Azt hiszem megérintett a költészete örökre.

Kabos Gyula

A felejthetetlen színész, aki számos filmben szerepelt, idén hetven éve halt meg. A téli szünetben fejeztem be a róla szóló életrajzi könyvet, amely nagyon tanulságos és szórakoztató volt számomra.

Íme néhány idézet a könyvből:

"Szegény édesapám, szép csendben, nehogy nagy zavart csináljon, elment...Valahogy a betegségét is úgy osztotta be, hogy mindennap vidámabb volt. Mikor nála voltam, mindig olyan megnyugodva mentem el tőle, hogy pár nap és megint kint pipázik a parkban, egy csomó hasonló hófehér bácsi közt, ahol a főtéma mindig valamelyik fia vagy pláne, unokája... Nem tudtam megérteni még akkor, de észrevettem, hogy ha az öregek a fiaikról beszéltek, ragyogott a szemük, de ha unokáról volt szó, akkor mindig könnyes volt...Talán már előre siratták, hogy itt kell hagyni őket hamar."

"Átvágok egy keskeny mellékuccán, hogy otthon legyek, bármennyire is nem otthon az nekem. Egyszerre megállok, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Az egész várost elárasztó rikácsoló, kotkodácsoló, raffinált jazzmelódia közül, kicsendül az én zsoltárom, az én tiszta szép fohászom: Isten áldd meg a magyart...

Puha gyermekhang intonálja, kicsi gyerek lehet, mert azt sem lehet megkülönböztetni, hogy fiú vagy lányka énekli. Magasan kezdte, mert már azt, hogy megbűnhődte már e nép  már nem győzte hanggal, ott abbahagyta és ott folytatta, hogy múltat s jövendőt!

Mikor a jövendőnél tartott, kiszakadt belőlem a sírás, belőlem a gyerektársból, a magyar anyaföld másik gyerekéből. Néztem a földszinti ablakot, megraboltam a leeresztett függöny követelő diszkrécióját és pipiskedve beleselkedtem, kerestem kis testvéremet.

Sokszor taposott rám az élet, még többször hittem, hogy rám tapos és folytak a könnyeim. De azok más könnyek voltak. Kijöttek a szememből, végiggurultak az arcon mielőtt összeütköztek a felső ajkakkal, már szétfolytak és nem maradt belőlük semmi, csak egy kis sós íz.

De ezek a könnyek, nem jönnek gyors egymásutánban, hogy utána megkönnyebbüljön tőle az ember. Lassan gyűlnek össze a szem sarkában, egyik megvárja a másikat, nő, nő, aztán mint egy súlyos golyó legördül egy darabban. Ezeket a könnyeket nem a test izzadja ki, ezek egyenesen a lélekből szakadnak fel."

Afrika, vadállatok

Pár hete valóságos láz tört ki rajtam. Az egész a Szerelmem, Afrika című könnyvvel kezdődött, és azzal, hogy pont ekkor néztem meg a Volt egy farmom Afrikában című filmet. Az olvasott, illetve látott események felébresztették a kíváncsiságomat: vajon mi lehet annyira rabul ejtő ebben a földrészben, amely oly sok európait késztet arra, hogy fölhagyva addigi kényelmes, urbánus életével felkerekedjen és a vadon lakójává váljon, olyannyira, hogy Afrika egy életre magához láncolja, sőt a szerelmesévé váljon?
Ebből a sorból kilóg egy picit a Vadvirág főhőse, mert ő Afrika szülötte, tehát neki természetes és magától értetődő volt az ottani világ és életmód.
Joy Adamson: A fürkésző szellem
Oroszlánhűség
Elza és kölykei
Joy Adamson tökéletes példa erre.
Friederike Victoria Gessner néven született 1910-ben Ausztriában. Gyermekkorát egy majorságban töltötte az anyja rokonánál. Bár szeretett más gyerekekkel játszani, úszni és teniszezni, mégis jobban szeretett a helyi erdésszel hosszú sétákat tenni és történeteket hallgatni a vadállatokról. Szeretett rajzolni, festeni, elsősorban virágokat.
Fiatal nőként a nagyanyjával Bécsben élt. Énekleckéket vett, megtanult zongorázni, képzőművészettel foglalkozott, a restaurálást is kipróbálta.
25 éves korában összeházasodott az amatőr ornitológussal, Victor von Klarwill-al, s úgy döntöttek, Kenyában telepednek le.
Kenyában találkozott a svájci botanikussal, Peter Ballyvel, aki a második férje lett. Ő adta neki a Joy nevet. Amikor Peter Bally állást kapott a Nairobi Múzeumban, Joy azzal segítette, hogy megfestette azokat a növényeket, amiket gyűjtött. Hét könyvet illusztrált Kelet-Afrika növényvilágáról. Ezért a munkájáért Nagy-Britannia „Királyi Kertészeti Társasága” aranyérmet ítélt neki.
Később Joy Kenya bennszülötteit is elkezdte festeni hagyományos ruházatukban és díszítéseikben, és dokumentálta a szokásaikat. 6 év alatt 700 képen festette meg 54 törzs főbb képviselőit. A festményeket láthatjuk a Nairobi National Museumban is.
Részt vett ősember-ásatásokban is Rift Valleyben (Kenya) és a Ngorongoro-kráterben (Tanzánia) Louis és Mary Leakey antropológusokkal, a világhírű régészekkel.
1944-ben Joy harmadszor is férjhez ment; összeházasodott George Adamsonnal, aki a kenyai kormánynak dolgozott Afrikában. Egy alkalommal önvédelemből le kellett lőnie egy oroszlánt, három kölyök maradt utána. Kettőt állatkerteknek adtak, a harmadikat, a leggyengébbet Joy nevelte fel. A kölyökről írt könyve világsikert aratott. Joy a könyv hasznából alapítványt hozott létre annak érdekében, hogy a vadállatok élhessenek továbbra is szabadon. Egész életét az afrikai nagymacskák ismertetésének szentelte.
George Adamson visszavonult, és úgy döntött, hogy életét az oroszlánokkal való munkának szenteli. Ekkoriban adták ki az első nagy sikerű könyveiket: Oroszlánhűség (Born Free 1960), Elza és kölykei (1961), és 1964-ben nagy sikerű film készült. Bár Joy élvezte a népszerűséget és a nagy figyelmet, George közönyös volt.
Később, néhány oroszlánnal és számos incidenssel maga mögött George Adamson Korában, a Nairobitól északra lévő sivatagos elszigetelt és majdnem lakatlan régiójában bérelt egy nagy területet, ahol öccsével (aki útépítőként dolgozott Afrikában és imádta az elefántokat) és segédjeivel éltek és dolgoztak. Az egyetlen hely, ahol a kormány megengedte neki, hogy folytassa a vadvilág rehabilitációs programját.
1970-ben, hosszú feszültségek után a házaspár elvált, Joy beköltözött a városba, és rengeteget utazott a nagyvilágban, de úgy döntöttek, hogy továbbra is együtt töltik a karácsonyokat.
Joy Adamson a vadvilág megőrzésben vált aktívvá. Sok országban kapott különböző díjakat.
Joy Adamson soha nem osztotta meg a Born Free jogdíjakat a férjével (aminek nagyobb része vadvilág megőrzési projektekbe ment), de George Adamson soha nem panaszkodott, és csak szeretően beszélt a feleségéről, bár voltak idők, mikor nem tudta kifizetni segédjét Tony Fitzjohn-t, annyira szegények voltak.
1980. január 3-án a 69 éves Joy Adamsont meggyilkolták.
A felesége temetésén George Adamson megígérte, hogy folytatni fogja a Joy munkáját. A kívánsága szerint az elhamvasztott maradványaiból szórt szét Pippa a gepárd, és Elza az oroszlán sírján. 1989. augusztus 20-án Kampi Ya Simbánál (az oroszlánok tábora), George Adamsont és két segédjét is megölték a szomáli orvvadászok.


A fürkésző szellem önéletrajz, a másik kettőben pedig az oroszlánokhoz fűződő kapcsolatáról, és a megmentésükre tett erőfeszítéseikről ír.

A könyveiből világosan kitűnik, hogy Joy számára Afrika, és a vadállatok magát az életet jelentették. Mélységes szeretet fűzte őt először Elzához, majd annak kölykeihez, és még más nagymacskákhoz. Szavai mély tiszteletről árulkodnak, amikor róluk mesél, de kihallatszik az elkeseredés az emberi közönyösség és értetlenség, sőt gonoszság miatt, amibe munkája során folyvást beleütközött.
A világon mintegy 1,8 millió ismert állat- és növényfaj él. A szakértők ennek egyharmadát a veszélyeztetett fajok közé sorolják. Óránként három fajt veszítünk el. Félelmetes.
Felháborító, hogy olyan emberek, mint az Adamson házaspár, Joan Root vagy Dian Fossey szintén az emberi gonoszságnak estek áldozatul, azok keze által, akik ellen egész életükben harcoltak, és felemelték szavukat az általuk folytatott orvvadászat miatt.

Ezen a linken egy érdekes, és megható videót találtok oroszlánokról, érdemes megnézni.

http://http//www.matyasciprian.hu/mindenmas/george_adamson.php

Elza kölykei: Jespah, Gopa és kicsi Elza

Joy és Elza

Robert Alexander: Raszputyin lánya

Raszputyin fotóit nézegetve érthetetlen, hogyan tudott ez az ember annyiféle érzelmet, érzést felkorbácsolni, olyan nagy hatással lenni nemcsak pár ember, hanem egy egész birodalom sorsára. Persze a fotók csak a külső jellemzőit adják vissza egy személynek, de Raszputyinról biztosan nem fog soha kiderülni a teljes igazság, annyira ellentmondásos volt a személyisége és a megítélése, rengeteg mítosz, pletyka fonódik köréje. Akadtak szép számmal csodálói, de ugyanennyien voltak, akik gyűlölték.
A könyv egy fiktív történet a valóságot alapul véve. A mesélő Raszputyin legnagyobb lánya, Marija, aki maga is vívódik a saját apja iránti érzéseivel, nem tudja szeresse vagy megvesse inkább. Ő meséli el Alexandr Bloknak-a kor híres költője volt, majd tagja annak a bizottságnak, amely többek közt Raszputyin halálának körülményeit is vizsgálta - apja utolsó napjait. Marija szép lassan rádöbben, hogy apja halálos veszélyben forog, merénylet készül ellene. Mindent elkövet, hogy minél több információt összegyűjtsön, hogy ezzel megmenthesse az apját. A könyv bemutatja Raszputyin lényének kettősségét a lánya vívódásain keresztül. Marija gyűlöli apja kicsapongó életvitelét, iszákosságát, faragatlanságát, ugyanakkor számtalan esetben tanúja annak, hogyan segít önzetlenül másoknak, és hogyan lesz úrrá a cárevics (trónörökös) betegségén.
Bármit tesz is Marija, a vég elkerülhetelen, apját kegyetlenül lemészárolják.
Jó volt olvasni ezt a regényt, mert olyan módon mutatta be ezt az embert, ami már közelebb állhat a valódi énjéhez.
Álljon itt egy idézet egy másik könyvből, amit szintén most olvastam ki:
"...nyolcvan évvel azután, hogy erőszakos halálát elszenvedte, neve még ma is világszerte ismert. Ám nem pozitív kicsengése miatt, hanem csakis azok miatt a számtalan pletykák, álhírek és rágalmak miatt, amelyek azonnal körülvették, amint felbukkant Petrográdban. Nem volt szent, nem volt főpap, nem volt szerzetes. És ördög sem volt. Egy egyszerű szibériai parasztember volt, aki a hatalom középpontjába került, és ott megrontotta a felső rétegek fényűző élete, a pénz, és a túlságosan odaadó rajongók. Sokal többet vártak el tőle, mint amennyire - már csak szerény iskolázottsága miatt is - képes, s így végül mindig úgy cselekedett, ahogy jónak látta, vagy ahogy fülbesúgással javasolták neki.
Nem tettes volt, hanem áldozat. Olyan ember volt, akinek új Ikaroszként azért kellett meghalnia, mert túl közel került a naphoz - a cári trónhoz -, ráadásul olyan időben, amikor amúgy is éppen fordulóban volt a világ."

Frank N. Stein: Raszputyin-Szerzetescsuhába bújt ördög című könyvéből

Mestersége színész - Tolnay Klári

Tavaly év vége felé írtam a Tolnay Klári életrajzáról szóló posztot, s most megtaláltam egy remek felvételt, amely a színésznővel készült a 70-es évek közepén. Ő maga mondja el, hogyan lett színésznő, melyek voltak pályájának fontosabb állomásai, szerepei. Kikkel játszott egy színházban...

Boldogság

Úgy látszik mindig az év vége felé időzítem az életrajzokat. Azaz a régi magyar színésznők életrajzának az olvasását. Tavaly Turay Ida, most pedig Tolnay Klári életének egy-egy szelete jelent meg szemem előtt. Mindez Párkány László jóvoltából történhetett meg, hiszen ő írt könyvet a két remek színésznőről - egyes szám első személyben.

A mostani könyv egy antikvár darab, 1988-ban jelent meg, tehát tíz évvel a művésznő halála előtt (Tolnay Klári - egyes szám első személyben). Kellemesen kikapcsolódtam, míg olvastam. Tolnay Klárit gondolom nem kell bemutatnom - esetleg a fiatalabb generációnak -, most ezt nem is teszem, inkább pár szemelvényt kiragadok a könyvből, s a végén egy kis dalocskával zárom soraimat.

"... a hetvenes években Vámos László rázott meg. Éppen olyan mérgesen, mint Jób Dániel 1938-ban, a Francia szobalány főpróbáján. Vámos használta ezt a kifejezést: lusta színésznő vagyok. Tartózkodom az átéléstől. Engem rázni, ütni, rúgni kell, meg kell alázni, hogy a szerepemre találjak. Tudod ki vagy te ebben a szerepben? - kérdezte Vámos - Ha nem tudnád: Tolnay Klári vagy ! ...

Igen, Tolnay Klári is én vagyok, s most, hogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, s magam is felteszem a kérdést: ki vagyok én? - van bennem egy jó adag félsz is. Ha tárva van az ajtó, kihűl a szoba. Magyarán: azon töprengek, hogy magánéletem bevilágítatlan zugaiba mennyi napfényt engedhetek. Ha néhol szemérmesnek mutatkoznék, ez neveltetésem, emberi-művészi világlátásom következménye. Azt azonban jó lelkiismerettel ígérhetem, hogy lelki cipzáramat nemcsak félig nyitom ki. "

"Gergely Ágnes jó tíz évvel ezelőtt, egy interjú során megkérdezte tőlem, most például miről szeretnék beszélni. Azt feleltem: a környezetszennyezésről. Arról, hogy a környezet védelmét nagyon korán, az iskolában kellene elkezdeni. Minden osztály kapjon valahol egy parcellát, és azt ápolja, szeresse mint a saját növényeit. Az angol gyerekeket már kicsi korukban kiviszik a parkokba, ligetekbe, hogy megismerjék a természetet. Nem véletlen, hogy az angolok találták ki a víkendet. Aki így nő fel, az húszéves korában nem rombolja szét a fákat, mert köti a gyerekkori emlék. Láttam az erkélyről néhány ilyen rombolást. Senki nem szólt rá a rombolókra! Igen, computerre megtanítjuk őket, de gyöngédségre nem."

Egyfülű kosár

A kötetben Karinthy Frigyes életének meghatározó szerelmeiről olvashatunk. Ezek naplórészletekből, kortársak visszaemlékezéseiből, rövid írásokból és versekből állnak össze. Megismerhetjük Karinthy viszonyát a nőkhöz, bepillanthatunk a mindennapjaiba, a különböző viszonyaiba, ami az akkori Budapest szeme láttára zajlott, semmi nem maradhatott titokban, ami a híres íróval történt. Megelevenedik a múlt század eleji Pest, a kávéházi élet, ahol a kor szellemi élete zajlott, ízelítőt kaphatunk a nők helyzetéről, a társasági életről.

Karinthy így határozta meg a szerelem fogalmát:

"Egyfülű kosár- olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen- de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik."

Karinthy Ferenc: Szellemidézés

"Apám mindig azt mondta, hogy ő azon a bizonyos augusztus 29-i éjszakán vált felnőtté, amikor az apja, Karinthy Frigyes meghalt. Az élménytől soha nem tudott végleg szabadulni. Budapest ostroma alatt, a pincében kezdte lejegyezni fiatalsága emlékeit. Feje felett közben szétlőtték a várost. Úgy érezte, amit nem vet papírra, az örökre elvész az időben. Ezért tekintette az első igazi regényének a Szellemidézést. Öregen pedig a legkedvesebb könyvének mondta. Szerette a frissességét. Visszasírta fiatalságának erejét. Felidézte az élmény lüktető valóságát. Számomra is legfontosabb könyve ez. Hiteles híradás a Karinthy család mindennapjairól. Karinthy Frigyes utolsó óráiról. A kamaszkor legszebb és legszörnyűbb nyaráról. Hitvallás és látlelet egy nemzedék felnőtté válásának felejthetetlen pillanatairól. A gyerekkori társaságról, amelyik egész életén végigkísérte. A Szellemidézés nem csupán azért érdekes könyv, mert a Karinthy Frigyes fia írta. Egyéni írói világot rendkívüli érzékletes módon felmutató, sajátos nyelvet teremtő művész varázslatos műve. Irigylem érte az apámat. Jó lett volna, ha fiatalon én is ilyen könyvet tudtam volna írni. Karinthy Márton"