Mario Vargas Llosa: Halál az Andokban

A perui Mario Vargas Llosa kapta 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat. Híressé A város és a kutyák című regényével vált. A 74 éves perui író a Nobel-díj bizottság indoklása szerint "a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért" kapta a díjat.
Történetesen a hét elején olvastam ki egy regényét, amely az Andok ködös hegycsúcsai közt játszódik. Itt teljesít szolgálatot Lituma tizedes fiatal társával, felügyelve az útépítő munkásokat. A regény elején eltűnik három ember, az ő ügyükben kezdi meg Lituma a nyomozást, amit nagyban megnehezít a hegyi emberek mély babonássága, akik meggyőződéssel állítják, hogy az eltűnésekért a hegyi szellemek, a régi idők apui a felelősek. Lituma azonban nem hisz ezekben a hiedelmekben, ő inkább a Fényes Ösvény terroristáira gyanakszik, akik előszeretettel köveznek halálra gyanútlan, fiatal francia turistákat, és politikailag független, lelkes környezetvédőket is. Llosának hihetetlen mesélőkéje van, a nyomozást pazarul összefűzi a perui hegyvidéki emberek hitvilágának bemutatásával, és nem mellékesen egy nagy szerelem kibontakozását is végigkísérhetjük, amit a fiatalabb rendőr mesél éjszakákon át a felettesének. Úgy át tudja adni az Andok vidékének a hangulatát, hogy szinte fáztam a regény olvasása közben, és éreztem a hideg, csípős esőt és a lezúduló lavinát.
Váltogatja a történet szálait, és az idősíkokat, sokszor a párbeszédekben is átmenet nélkül vált, főleg, amikor a szerelmi sztoriról beszélgetnek. Ezekkel a "sztorizgatásokkal" kicsit eltereli a figyelmünket a valóságról, hogy aztán a végén egy nagy pofonként érjen minket az igazi megoldása a bűntényeknek.
Ez volt a második könyv, amit olvastam Llosától, és nem csalódtam benne. Valószínű, továbbiakra is sort fogok keríteni.

Israel Joshua Singer: Az Askenázi fivérek

Az askenázi fivérek nem sokkal a napóleoni háborúk után kezdődik, a német és morva takácsok érkezésével a lengyel Lodz városába. A zsidók fokozatosan beveszi magukat a városba minden területen. Kisvállalkozóként, kisebb gyárak létrehozásával, vagy néha otthon végeztek kétkezi munkát hosszú idegőrlő órákon keresztül. Egy maroknyi zsidó dolgozott német gyárosoknak mint ügynökök, vevők, vezetők.
Az egyik ilyen ügynök Ábrahám Hersh Askenázi, akinek a regény kezdetekor születnek meg ikerfiai, Szimchá Meir és Jákob Bunem.
Ábrahám Hersh hall egy jóslatot a rabbitól, hogy a fiai nagy vagyonra tesznek szert, de eltávolodnak a vallástól. Ez a prófécia, ha valóra válik, nagy csalódás apjuknak, aki szerette volna, ha azok jámborak és tanult emberek lesznek.
A testvérek nagyon eltérő tehetséggel és a temperamentummal rendelkeznek. Szimcha Meir, az elsőszülött kezdettől fogva okos, eltökélt fiú, minden tehetségével a meggazdagodásra koncentrál. Bátyja fizikailag tehetségesebb - erős, szép, kedves - a Kis Göncöl.Szimcha Meir lángoló ambícióval éli az életét, Jákobob Bunem kevésbé koncentrált, és a gondtalan élet mellett kötelezi el magát.
A regény központjában Szimcha Meir felemelkedése áll - aki később elhagyja hitét és Max Askenázivá válik - erőfölénybe kerül Lodz szövőiparában. A machinációk lenyűgöző mesterévé válik.A leányvállalat története mögött a háttérben rivalizálás és idegenkedés zajlik a két testvér között: Szimcha Meir, egy rendezett házasság reményében feleségül veszi bátyja élete szerelmét. Később Jákob Bunem benősül egy családba a hatalmas gazdagság miatt, és mert megdöbbeneti bátyja cselekedete.
Lodz minden napját konfliktusok járják át: a testvérek között, a tulajdonosok és a munkavállalók között, a rabbik és a hitetlenek között, oroszok és a lengyelek között, keresztények és a zsidók között, lengyel és a litván zsidók között. Egy régi mondás szerint a kapitalizmusban az ember kihasználja az embert, míg a kommunizmusban épp fordítva. Lodzban nem számított ki volt hatalmon, a város táptalajául szolgált a kizsákmányolásnak, és mindenfajta gyűlölet szennyezte a levegőt.
Megtudjuk, hogy "az igazságszolgáltatás árucikk Lodzban," és hogy "Lodz nem csodált mást, mint a vagyont." Irányadó céloktól és elvektől mentesen a Lodz városbéli férfiakat semmi más nem érdekelte, mint az üzlet. Lodz tudta, hogy a pénzen bármit meg lehet vásárolni. Amikor azonban a hitelek és a pénzforrások kiapadnak kiszárad és az infláció megtalálja Lodzot, minden megváltozik, és a régi világnak vége lesz.
A regényben feltűnik néhány forradalmár, de kiderül, hogy az övék naiv forradalmiság. Nissan, egy szegény rabbi fia, cserébe, hogy apja teljes odaadással a Tóra szavai szerint él, és nem lát ezenkívül senkit és semmit, ő a marxizmusba fekteti be ugyanazt a megingathatatlan hitet. A forradalomnak él, de közben elkezdődik a pogrom, és látja a zsidókat függeni a fákon. Egy ponton Nissan úgy véli: "Lehet, hogy az ember alapvetően rossz. Lehet, hogy a hiba nem a gazdasági körülményekben, ahogy tanították, a hiányosságok az emberi jellemben vannak."
Sztrájk, világháború, az orosz forradalom, az invázió- Lodz először a németek, majd az oroszok kezére kerül - sorban követik egymást a leírhatatlan események. A világ fenekestül felfordul , csak Max Askenázi álma ,az ipari és a pénzügyi dominanciája marad meg folyamatosan, amíg őt is eléri az elkerülhetetlen, amikor,-miután elköltöztette gyárát Oroszországba- börtönbe kerül az új Szovjetunióban, ahonnan az mentette meg, akit hosszú évek óta megvetett: bátyja. A testvérek visszatérnek Lengyelországba, de a határon Jákob Bunemet egy antiszemita zaklatás során megöli egy tudtalan lengyel tiszt.
"Az askenázi fivérek" a pogrommal fejeződik be, Lodz elküldi az életben maradt zsidókat, az új Sionba, a közelmúltban létrehozott Palesztinába, mert az kevésbé kegyetlen ország, mint Lengyelország. Lodz, ahogy Singer írja, olyan volt, mintha egy végtag elszakadt volna attól a testtől, amely már így sem volt életképes. Max Askenázit megrémítette a saját halandósága, és elhatározta, hogy másként éli ezentúl az életét, rendezi a dolgait a családjával, de erre a személyes reformra már nem marad ideje, utoléri őt a halál.
Mesteri, könyörtelen ez a nagy regény, nincs benne happy end, ehelyett csak egyet tehet, elmondja, hogy a város, Lodz és a karakterek is csak azt kapták, amit megérdemeltek.

William P. Young: A viskó

A fülszöveg szerint ez egy sorsfordító regény, egy kétségbeesett, kételyekkel teli ember keresése. Egy megrázóan izgalmas mese. Akik már olvasták, azt ajánlják, hogy zsebkendőkkel felszerelkezve vágj neki az olvasásnak.

Ez a duma kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet. El kell magamról mondani, hogy nem vagyok vallásos ember, de nem vagyok igazán istentagadó sem. A családom eleve nem vallásgyakorló, és az istenhit sem volt soha része a mindennapjainknak, nem is beszéltünk róla, először a kor miatt, amelyben felnőttünk, aztán meg más dolgok váltak fontossá, eldöntendő kérdéssé. Valahogy mégis átszövi az életünket, nem is maga a vallás, hanem a hit. A mai napig szeretném megfejteni a mibenlétét, ha úgy tetszik a csodáját, hogy az a rengeteg ember miért hisz feltételek és kételyek nélkül és teljes odaadással, szívvel-lélekkel, és nekem ez miért nem megy csak úgy simán?

Gondoltam, ettől a könyvtől világosság gyúl a fejemben, és tudni fogom. De ugyanúgy megmaradtak a kérdéseim.

A regényben egy apa kirándulni viszi három gyermekét, de a túrán szörnyű tragédia történik: a legkisebb lánynak nyoma vész. A nyomozás közben rábukkannak egy elhagyatott, romos viskóra, ahol rálelnek a kicsi véres ruhájára, ám a nyomok itt megszakadnak, a gyerek holtteste nem kerül elő. Az apa hitét veszti és teljesen összetörik, mígnem pár év múlva egy fura levelet talál a postaládájában, amelyben maga isten hívja őt, menjen el a viskóba. Ott egy nagyon megrendítő találkozásban lesz része, jelen van az Atya, egy nagy hangú, nagy darab laza fekete nő személyében; a fiú, Jézus, aki arab férfi; és a szentlélek, ő pedig egy ázsiai nő. A regény teljesen lerombolja az eddig ismert istenképet, ez nem a bosszúálló, vétkeseket és bűnösöket megbüntető szakállas Úr, hanem egy mindenkit a keblére ölelő, megbocsátó, liberális istenség, akinek mindegy, hogy mit követtél el embertársad ellen, az ő gyermeke vagy, és megbocsát, kitárja előtted szeretettel csordultig teli szívét. Kettős érzéseket keltett bennem ez a leírás, ez egy szimpatikusabb istenfigura lenne, ha nem esne bele az érzelgősség csapdájába, néhol már nagyon sok volt, szinte csöpögős. Ezután rengeteg teológiai elbeszélés következik, bevallom, volt amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, és olyan is volt, ami bizony unalomba fulladt. Egyetértettem azzal ahogy levezette, miért ne ítélkezzünk mások felett, mégis nap mint nap megtesszük. Jó volt, ahogy a megbocsátás fontosságáról beszélt, értettem én, hogy ez miért fontos, de mindig az jutott eszembe, hogy én egy nagyon rossz ember lehetek, mert biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megbocsátani annak az embernek, aki kioltja a gyermekem életét. Tetszett, amikor azt mondta, a vallást nem ő találta ki, és nem kérte, hogy építsenek templomokat neki.

Sok, nagyon sok jó gondolat van benne, de mégsem tudott meggyőzni, mert a nagy kérdésre, hogy miért kellene istenben hinnem, nem adott választ. Nekem kevés a "vagyok aki vagyok" kitétel, nekem előbb tapasztalnom kell ahhoz, hogy higgyek. (Egyébként a könyvbéli "Papa" ezt fel is rója az embereknek, hogy csak azt hiszik el, amit látnak. Miért is?)

F. Scott Fitzgerald: Az édentől messze

"Az Édentől messze kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű mű, amely egy érzékeny, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botladozásait és önmagára találását mutatja be. Amory Blaine, a kiábrándult princetoni diák, leszerelt katona és csalódott szerelmes a regény végén eljut az önismeretig, és meghirdeti az új nemzedéket: "Íme, az új nemzedék, ajkán a régi csatakiáltások, s hosszú napokon merengve átvirassztott éjszakákon át tanulja a régi hiteket; és várja a sorsát, hogy végül is kilépjen a szennyesen kavargó káoszba, dicsőséget és szerelmeket hajszolni; az új nemzedék, mely az előzőeknél jobban retteg a szegénységtől, és jobban isteníti a sikert; s mely felnövekedvén azt látja maga körül, hogy minden isten halott, minden háború megvíva, s megrendült minden hit az emberben..."
A regény 1920-ban jelent meg, de Amory szavai ma is ismerősen csengenek. A regényben túlnyomórészt Amory belső világát ismerthetjük meg, benyomások, gondolatok, tapasztalatok hosszú során keresztül, de ettől lesz érdekes. Rengeteg költeményt és levelet olvashatunk és ezek során bontakozik ki a fiú jelleme. Egy fiú férfivá válásának, és végül önmagára találásának lehetünk tanúi.

Lloyd Jones: Mr. Pip

Jó érzékem van ahhoz, hogy borzalmas, ugyanakkor szép történeteket fogjak ki magamnak. Ez a könyv az olvasás, mesélés szépségéről, hatalmáról szól.
A Csendes óceánon, valahol Pápua Új-Guinea közelében létezik egy kis sziget, csodálatos paradicsomi környezettel, és minden baj forrásaként egy rézbányával. Itt élt a történet kezdetén a mesélő kislány, Matilda, édesanyjával egy kis tengerparti faluban, amikor katonák (a rézbőrűek) jöttek a szigetre és megkezdődött a harc a bányáért. Aki tehette, elmenekült időben, a fiatal férfiak pedig a hegyek közé menekültek és szembeszálltak a katonákkal. Blokád lépett életbe, teljesen magukra maradtak, a külvilág teljesen megszűnt létezni. Nem volt áram, nem volt munka, nem volt semmi, csak az egyre növekvő aggodalom és félelem. A szigeten egyetlen fehér ember maradt, a különc Mr. Watts, aki néha piros bohócorrot öltött és egy targoncán furikázta a feleségét.
Ez a furcsa alak lesz a gyerekek tanítója, aki minden eszköz híján nekilát a "tanításnak", olyanformán, hogy mindennap felolvas egy fejezetet Dickens: Szép remények című művéből. Matildát teljesen elvarázsolja a könyv, nem tudván mennyi bajt fog okozni ez a fura bevezetés a szépirodalomba. Teljesen a hatása alá kerül és a főhős Pipet már szinte valóságos alaknak képzeli, egy kis "emlékművet" is készít neki a tengerparton.
A tanításba Mr. Watts igen ötletesen bevonja a gyerekek szüleit és rokonait is, kérve őket, hogy osszák meg a gyerekekkel mindazt, amit a világról tudnak. Ekkor valamiféle versengés alakul ki a férfi és Matilda anyja között, aki nem nézi jó szemmel Mr. Watts történetmesélését, mert szerinte minden, ami lényeges és tudnivaló, az megtalálható a Bibliában. Tulajdonképpen ez a modern és demoratikus világnézet összecsapása egy mélyen tradicionális, uralkodni vágyó nézettel. Matilda szereti az anyját, de ezek az összecsapások, viták mégis szembefordítják egymással őket.
Amikor a rézbőrűek egy alkalommal a faluba érkeznek, felfedezik a Pip feliratot a parton. Azt gondolják, hogy ez egy lázadó, aki bujkál. Az egyetlen bizonyíték a Dickens-könyv lenne, ám azt nem találják sehol. A katonák erre az egész falut felégetik, elvéve az emberektől még azt a keveset is, amijük volt. Aztán este Matilda megtalálja anyja holmijai közt elrejtve a könyvet, és ez csak tovább bonyolítja az amúgy is rettenetes helyzetet. A faluban eluralkodik a félelem és a rettegés, a katonák továbbra is létező, bujkáló lázadóként tekintenek a Pip nevű alakra. Watts úr próbálja fenntartani a látszatot, folytatja a gyerekek nevelését, felidézve a regény cselekményét. Hét estét kap a mesélésre, és elbeszélésében összekeveredik a valóság és a fikció, belesző elemeket a saját életéből, a regényből és a képzeletéből. Mégsem tudja megmenteni sem saját magát, sem a hirtelen védelmére kelő Matilda anyját, borzalmas a végkifejlet.
Matilda egy család segítségével kijut a szigetről és apjánál telepedik le Ausztráliában.
Rettenetes sztori ez, sokszor szúrt a szemem az olvasása közben. A mesélés szerepéről és a hatalmáról szól nekünk, az erőszakról, és a tudatlanságról. Van, hogy a képzeletünk és a kitalált történetek segítenek a mindennapok elviselésében és ép eszünk megőrzésében, de ha óvatlanul bánunk a mesével, könnyen bajba kerülhetünk.

Richard Yates: Egy jó iskola

Fülszöveg:
"A Dorset gimnázium fullasztóan zárt közössége hétköznapi figurák drámai sorsának színtere.
William Grove nyugtalan kamasz, aki próbál beilleszkedni új bentlakásos iskolájába.
Jack Draper, az iskola egyik testben-lélekben megnyomorított tanára-felesége hosszú hónapok óta a franciatanárral folytat titkos viszonyt.
Edith Stone, az angoltanár lánya az iskola legnépszerűbb diákjába lesz szerelmes.
Aztán jön Pearl Harbor, és az iskolai élet kisded játszmái és mindennapos gondjai mögött hirtelen egy jóval tágabb horizont körvonalazódik."
Ez a felvezetés éppen elég volt ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődésemet, de a végén cseppecskét csalódott voltam. Az író csak érintett ezt-azt, csak csepegtette az információkat, amiből végül nem nagyon bontakozott ki semmi. Olyan érzésem volt, hogy csak úgy kutyafuttában tesz említést a szereplőiről, csapong az események leírása között, és a végén nem nagyon mond semmit. William Grove-ról annyit tudunk meg, hogy ő szerkeszti az iskolai újságot és nem túl bőbeszédű, Jack Draper pedig egy sorsa miatt iszákos szerencsétlen, Edith Stone egy csinos lány.
Olvastam már jobbat. Nem éreztem nyomasztónak a légkört, inkább egy kicsit unalmasnak a könyvet. Nem egy Ottlik féle bentlakásos iskola.

Jodi Picoult - Tizenkilenc perc

Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát…

Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.

Jodi Picoult – Tizenkilenc perc

Még a nyár folyamán olvastam ezt a könyvet, és nagyon megfogott.

A történet Sterling álmos kisvárosában játszódik, ahol soha semmi érdekes nem történik addig, amíg a teljesen átlagos amerikai középiskola egyik teljesen átlagos „stréber” tanulója, Peter Houghton vérfürdőt nem rendez tizenkilenc perc alatt. Az eset koronatanúja, Josie viszont semmire nem emlékszik a történtekből.

A könyvet olvasva megtudhatjuk, hogy hogyan is jutott idáig ez az intelligens, kitaszított fiú, miért és hogyan is történhetett meg mindez. Olyan kérdésekre is választ kapunk, amikre azelőtt még soha: vajon mit érezhet közben az elkövető édesanyja? Az ő hibája-e, rosszul nevelte-e a gyermekét, vagy ez már nem tartozik az ő hatáskörébe?

A világszerte méltán népszerű írónő új könyvében olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté?

Fény derül arra is, hogy ezek a szülők valójában egyáltalán nem ismerik a saját gyereküket, fogalmuk sincs arról mi zajlik egy ilyen középiskolában: a kialakult kasztrendszer, a „lúzerek” örökös elnyomása, az erőszak tombol, még akkor is, ha senkinek nincs fegyver a kezében.

A könyv letehetetlen, olvasatja magát, és miután befejeztem se igazán tudtam kiverni a fejemből, újra és újra át kell gondolnom a történetet. Istenítés, dicshimnuszok helyett, csak annyit üzennék mindenkinek: olvassátok el, mert tényleg megéri.

Lugosi Viktória :Dafke

Ez volt az első találkozásom Lugosi Viktóriával, az előző könyve, az Ajvé valahogy elkerülte a figyelmemet, de ezek után ezt pótolni fogom. Ez a regény nem is annyira a témájával fogott meg, mert szerencsére nekem nem adódtak efféle problémáim, hanem az ahogyan az írónő elmeséli az egész történetet. A probléma a gyermekvállalás körül forog, azaz inkább a sikertelensége körül. A főszereplő pár hiába egészséges, kettejüknek mégsem lehet gyereke, ezért elhatározzák, hogy orvosi segítséget vesznek igénybe. Ekkor megkezdődik az igazi kálvária, hat orvosi beavatkozáson vesznek részt, rengeteg izgalommal jár az egész, belekerülnek a rendszerváltás körüli egészségügyi gépezetbe. (A helyzet azóta vajmi keveset javult, sőt..) Orvosok, nővérek, sorstársak egész sorával ismerkednek meg. A főszereplő rengeteg szélsőséges érzelmet él át, a reménytől a legsötétebb kétségbeesésen át. Nagyon könnyen együttérzünk a mesélővel, hiszen rengeteg humorral próbálja meg átvészelni ezt a nehéz időszakot, és oldottan beszélni el nekünk a történteket, beleszőve mindeközben a családi hátterét, ifjabb korát. A jelen egy pillanatáról felsejlik neki egy múltbéli történés, és máris megismerkedhetünk a mamájával, a férje apjával és annak anyjával, Mici nénivel. Mici néni az egyetlen, akihez a fiatal házaspár minden körülmények között, fenntartások, és ronda beszólások, érzelmi zsarolás nélkül tud fordulni, mert a két szépreményű nagyszülő bizony nehéz eset. A sors fintora, hogy Mici néni már nem lehet jelen, amikor a megpróbáltatások sikeresen véget érnek.

Tetszett az egész könyv, annyira jellegzetesen magyar, és pesti, hogy sokszor azt éreztem a visszaemlékezések során, jé ez tényleg ilyen volt, velem is valami hasonló történt abban az időben. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, nem fog csalódni.

Sally Grindley: Kiloccsant víz

Egy régi kínai közmondás szerint: "A leánygyermek nem több a kiloccsant víznél."
Lu Sze-jen tizenegy éves kislány és boldogan, de szegényen él családjával egy kis faluban, egészen édesapja haláláig. Ekkor összedől addig biztonságos kis világa, nagybátyja a kőszívű Pa egy napon kézen fogja őt, és elviszi egy messzi helyre, ahol, mint egy marhavásáron mustrálják a hozzá hasonló gyerekeket, majd eladja egy gazdag férfinak. A kislány egy idegen városba kerül ismeretlen emberek közé, ahol cselédként kezelik, nap mint nap megalázzák, és nagy terveik vannak vele. A családnak ugyanis van egy értelmi fogyatékos fia, és az anya úgy tervezi, előbb mindenre betanítja a kislányt, aki majd felnőve odaadó felesége és gondviselője lesz a fiúnak. Egyedül a tolószékben ülő nagymama veszi emberszámba a kislányt, átérzi és megérti a helyzetét, olyannyira,hogy végül pénzt ad neki, amivel útra kelhet, hogy hazatérjen. Lu Sze-jen nekivág, de ellopják a pénzét. Ekkor egy szívélyes házaspár felajánlja a segítségét, amit ő boldogan elfogad, mit sem sejtve a rá váró újabb megpróbáltatásokról. A párnak van egy játékgyára ahol gátlástalanul, és pofátlanul kihasználják a szorult helyzetben lévőket, többnyire fiatalkorúakat. Ide kerül hát Lu Sze-jen, aki nem mindennapi bátorságról tesz bizonyságot, amikor nem adja fel álmait, hanem felnőtteket megszégyenítő lelkierővel veszi fel a harcot annak érdekében, hogy végre hazamehessen az édesanyjához és az öccséhez. A regény végig egyes szám első személyben szól hozzánk, közelebb hozva a gyerek szenvedéseit, és mérhetelen akaraterejét, élni vágyását.
Vésőkig elcsigázva, súlyos betegen kerül kórházba a kislány, ahol ráakad a lelkiismeret-furdalástól gyötört nagybácsi, aki végül hazaviszi a kislányt. Minden jó, ha jó a vége, mondhatnánk, de mégsem érezzük. Miért volt ez az egész, mi értelme? Európai szemmel nehezen érthető ez a világ. Eleinte azt gondoltam, a régmúltban játszódik, de nem. Napjaink sztorija ez, egy egészen más világból, amitől nem kilométerek, inkább fényévek választanak el.
Finoman megírt történet, minden sallangtól, giccstől mentesen, mégis nagyon-nagyon elgondolkodtató.

John Steinbeck: Rosszkedvünk tele

A helyszín egy átlagos amerikai kisváros, az időpont a hatvanas évek eleje. Itt él, és dolgozik Ethan Hawley, egy jónevű, befolyásos, ámde időközben elszegényedett család sarja. Tulajdonképpen elégedett lehetne az életével, szerető családja van, feleség, két gyerek, szép háza, rendes munkája. Mégsem hagyja valami nyugodni, hiszen a bolt ahol dolgozik, valaha az övék volt, most egy olasz bevándorlóé ahol ő csak egy szatócssegéd. Berobban az életükbe felesége barátnője, akit Ethan boszorkánysággal vádol meg, nem egészen alaptalanul, mert valójában a nő az aki elindítja a lavinát azzal, hogy kártyából nagy jövőt, mesés gazdagságot jósol Ethannek. A férfiban feltámad a vágy, hogy változtasson a helyzetén, és felhagyva addigi jámbor és becsületes életvitelével elinduljon a gazemberré válás útján. Kemény társadalomkritika ez a könyv, hiszen ebben a kisvárosban mindenki ismeri a "dörgést",még a saját tizenéves fia sem riad vissza attól, hogy plágiumot felhasználva megnyerjen egy fogalmazási versenyt. Szinte megvetik a szegénységet, szemet hunynak az elöljárók tisztességtelensége fölött, hiszen olyan hosszú ideje csinálják már a visszaéléseket, hogy mindenki természetes dolognak veszi. Ethan tehát sutba dobja addigi skrupulusait, és pénzügyi manőverekbe kezd, felhasználva felesége kicsike örökségét, kihasználja barátja gyengeségét, felhasznál minden fél füllel hallott információt, és végül a számításai bejönnek. Amikor ölébe hullik a jutalom, mégis bukott ember, mert erkölcsileg öngyilkosságot követett el, amikor átgázolt a barátján, és elárulta a munkaadóját. Ítélet arról a társadalomról, amelyikben a meggazdagodás a leghőbb álom. Minél könnyebb, annál jobb, mert a végén már úgysem kérdi senki vajon hogyan jutottál a vagyonodhoz, ahol a cél szentesíti az eszközt.
Szinte drukkoltam Ethannek, hogy ne tegye meg amit kitervelt, de hát ez egy naív idea volt a részemről, túl nagy volt rajta a nyomás, nem is cselekedhetett volna másként. De így: sajnáltam, hogy csak becstelenség árán tudott boldogulni.

Sherman Alexie: Menekülés

A fülszöveg: "A Menekülés egyszerre mulatságos és tragikus portréja egy elárvult indián tinédzser fiúnak, aki nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz vándorol, de egyre kevésbé képes és hajlandó kommunikálni velük és a környezettel. Mondhatnánk, hogy az identitását keresi, de inkább a teljes társadalmi kitaszítottságból kutatja a kiutat: anyja ír--amerikai volt, hatéves korában elvesztette, indián apja már a születésekor lelépett. Egyszer egy angyali külsejű, nála két évvel idősebb, rengeteget olvasott fehér fiúval együtt viszik be a rendőrök, s ez az anarchista gyerek később pisztolyt ad a kezébe, arra biztatva, hajtsa végre a végső, legnagyobb tiltakozást: menjen be egy bankba, és lőjön mindenkire, aki mozog. Ragyásképű (így hívják hősünket) bemegy a bankba, nézi az embereket, előhúzza a pisztolyát, és katatóniába esik. Aztán a biztonsági őr tarkón lövi – és innentől kezdődnek csak igazán az ifjú indián kalandozásai múltban, képzelt jelenben és jövőben..."
Fura egy történet, az biztos. A fiú más és más testben tér magához, de az időben is utazik. Egyszer egy fehér FBI ügynökként tér magához, akinek le kell lőnie egy már halott indiánt, máskor egy XIX. századi indiántáborban, ahol éppen nagy csatára készülnek. Ide- oda ugrál térben és időben, végignéz, végigszenved rengeteg értelmetlen halált, látja a világ negatív oldalát, árulást, hazugságot, csalást, eközben egyre jobban megismeri önmagát, választ kap néhány fontos kérdésre.
A vége happy enddel végződik, a srác valamelyest lenyugodva befogadó családra talál egy ismerős rendőr és testvére személyében. Tán nem számít spoilerezésnek, ha elmondom: a banki lövöldözés csak a fiú fejében történt meg. Ahogy az egész cselekmény. Elgondolkodtató könyv.
Ragyásképű ezt mondta magáról: "Csak üres égbolt vagyok, egy emberi napfogyatkozás..."

Viviane Villamont: Kisdarázs

Az édesapja által Kisdarázsnak becézett főhős egy aranyos, talpraesett, cserfes ötéves kislány. Gyermekkorát anyja határozza meg, aki egy elfuserált festőművész, elhagyja őket, és csupán merő bosszúvágyból azon van, hogy a férjétől is elszakítsa a kislányt. Ő maga nem szereti a lányát, minden sikertelenségéért és nyomorúságáért őt és a férjét okolja. Egy nap szinte ellopja a gyereket, és egy apácazárdába dugja. Viviane (Kisdarázs) gyerekkora ettől fogva keserves, tele bánattal és szomorúsággal, de a szeretetlenségen és a hányattatottságon apjához fűződő kapcsolata átsegíti, aki mindent elkövet, mondhatni minden követ megmozgat, hogy magához vehesse a lányát. Egy boldogtalan zárdanövendék sorsát követhetjük nyomon, ahol állandó megaláztatásban és brutalitásban van része a kislánynak, Villamont könyve mégsem tragikus, köszönhetően az írónő humorának és az apa-gyermek viszony szeretetteli ábrázolásának. Viviane annyira bájos és humorral teli, hogy emiatt "könnyebben" vesszük a nehezebb, sokszor felháborító eseményeket. A legborzasztóbb az anya viselkedése, egyszerűen utáltam és nem akartam elhinni, hogy vannak ilyen szülőanyák, akik ennyire gonoszak tudnak lenni a saját gyerekükkel. A másik undorító dolog némely apáca nevelési módszere amely már kimeríti a súlyos testi sértés fogalmát. De Kisdarázst és papáját nem törhetik meg, az egymás iránt érzett, mély és őszinte szeretetük minden megpróbáltatáson keresztülvezeti őket, és végül minden jóra fordul, majd mindenki roppant megelégedésére jól beintenek mind anyunak, mind pedig az apácáknak.

Egyszuszra való könyv. Olvassátok el!

Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe

Tegnap kezdtem el olvasni Oscar Wilde egyetlen regényét, mely az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet.

Dorian Gray gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz: a pincébe elrejtett képmás életre kel...

Az első pár oldal után találtam egy-két jó mondatot:

"De a szépség, az igazi szépség ott végződik, ahol az értelmes ábrázat kezdődik. Az értelem már önmagában is bizonyos túlzás, és megbontja az arc harmóniáját. Mihelyt leül az ember gondolkozni, csupa orr lesz, csupa homlok vagy más efféle szörnyűség. Nézz csak rá azokra az emberekre, kik a tudományos pályán valamire vitték. Milyen rútak mind. Kivéve persze a papokat. De a papok nem gondolkoznak. A püspök nyolcvanéves korában is folyton azt ismétli, amire tizennyolc éves ifjú korában tanították, ezért mindig bájos és kedves marad."

Aztán tovább olvasva ismét megragadott egy, melyet mégegyszer visszaolvastam, ízlelgettem a szavakat, elgondolkoztam rajta:

"Azok a szenvedélyek zsarnokoskodnak rajtunk legerősebben, melyeknek eredetét eltitkoljuk magunk előtt. Azok a leggyöngébb mozgatóokaink, melyeknek természete öntudatossá vált bennünk. Gyakran megtörtént, hogy azt gondoltuk, másokkal kísérletezünk, pedig tulajdonképpen magunkkal kísérleteztünk."

Kíváncsi vagyok rá, mi lesz a végkifejlet...
Egyébként a művet Kosztolányi Dezső fordította.

Karinthy Ferenc: Szellemidézés

"Apám mindig azt mondta, hogy ő azon a bizonyos augusztus 29-i éjszakán vált felnőtté, amikor az apja, Karinthy Frigyes meghalt. Az élménytől soha nem tudott végleg szabadulni. Budapest ostroma alatt, a pincében kezdte lejegyezni fiatalsága emlékeit. Feje felett közben szétlőtték a várost. Úgy érezte, amit nem vet papírra, az örökre elvész az időben. Ezért tekintette az első igazi regényének a Szellemidézést. Öregen pedig a legkedvesebb könyvének mondta. Szerette a frissességét. Visszasírta fiatalságának erejét. Felidézte az élmény lüktető valóságát. Számomra is legfontosabb könyve ez. Hiteles híradás a Karinthy család mindennapjairól. Karinthy Frigyes utolsó óráiról. A kamaszkor legszebb és legszörnyűbb nyaráról. Hitvallás és látlelet egy nemzedék felnőtté válásának felejthetetlen pillanatairól. A gyerekkori társaságról, amelyik egész életén végigkísérte. A Szellemidézés nem csupán azért érdekes könyv, mert a Karinthy Frigyes fia írta. Egyéni írói világot rendkívüli érzékletes módon felmutató, sajátos nyelvet teremtő művész varázslatos műve. Irigylem érte az apámat. Jó lett volna, ha fiatalon én is ilyen könyvet tudtam volna írni. Karinthy Márton"

John Steinbeck: Egerek és emberek

Tavaly olvastam a könyvet, és nem sokkal utána megvettem a filmet is, de ennek a megtekintésére csak most kerítettem sort. Nem egy habkönnyű nyári mozi, illetve olvasmány, lélekben fel kell rá készülni, de nagyon megéri, mert a regény és a film is helyet kaphat a figyelemreméltó, színvonalas alkotások között.
A cselekmény a múlt század 30-as éveiben játszódik a gazdasági válság sújtotta Amerikában. Itt keres munkát két fiatalember, akiknél furcsább párost keresve sem lehetne találni. George alacsony, eszes, társa Lennie pedig nagy darab, esetlen és együgyű. Lennie egy ötéves gyermek szintjén áll, szereti a selymes, puha dolgokat simogatni, cirógatni. Általában egereket tart a zsebében, még azután is, hogy azok elpusztultak. Mivel nincs tisztában a saját erejével, ez a szeretete folyton bajba sodorja, és George-nak állandóan résen kell lennie, hogy barátját és saját magát is kimenekítse a nehéz helyzetekből. Különös barátság az övék, hiszen George ki is mondja, hogy sokkal könnyebb lenne az élete Lennie nélkül, de mégsem tudja őt magára hagyni, mert tisztában van azzal, hogy a barátja nem bodogulna egyedül. Közös álmuk, hogy vesznek egy kicsike farmot ahol ők éldegélnének ketten, gazdálkodnának, állatokat tartanának, Lennie pedig etethetné a nyulakat. Erről a közös álomról mesél George estéről-estére barátjának. Egy kaliforniai farmon végre találnak munkát a betakarítás idejére. Itt csupa nehéz sorsú, keményen dolgozó férfi él,akik először piszkálódnak Lennie-vel, de amikor látják, hogy a két új fiú remekül helyt áll a munkában, elfogadják őket. Lennie még egy kiskutyát is kap ajándékba. Összebarátkoznak az egyik öreg munkással, aki szívesen betársulna a farm-vásárlásba, úgy tűnik végre megvalósíthatják álmaikat, és rövid időn belül összegyűjthetik a szükséges pénzt.

De a valóság mindig belerondít az álmokba. A gazda fia egy apró termetű, agresszív kis görcs, kedvenc szórakozása belekötni a nálánál termetesebb, de alacsonyabb rangban álló munkásokba. Hamarosan Lennie lesz az első számú céltáblája, vegytiszta gonoszságból. Csak George-nak, és néhány társának köszönhető, hogy nem lesz nagyobb baj ezekből az atrocitásokból. A gazda fiának van egy rendkívül csinos, unatkozó felesége, aki jobb időtöltés híján a jóképű munkásokkal flörtöl, ami szintén állandó ütközőpontot jelent a fiú és a munkások között. A fiatalasszony hamar rájön, hogy Lennie olyan, mint egy kölyökkutya és ezért kedvesen bánik vele. George megpróbálja megértetni Lennie-vel, hogy óvatosnak kell lennie, nem követhet el semmi rosszat, és az eszébe vési, ha bajba keveredik el kell bújnia, amíg ő érte nem megy.
Egy nap mindenki az udvaron játszik. Lennie a pajtában zokog egyedül, halálra rémülten,mert megint "túlszeretett" egy élőlényt, a kiskutyát.Ekkor megjelenik a fiatalasszony, és vigasztalni kezdi az óriást, majd egyre csak fecseg és fecseg önmagáról. A végén megengedi Lennie-nek, hogy megsimogthassa a haját, hogy megtapinthassa a selymességét. Ám Lennie-n úrrá lesz az elragadtatás, és nem bírja abbahagyni. Amikor az asszonynak már terhére van a dolog tiltakozni kezd, de ettől Lennie elveszíti a fejét, és véletlenül megöli az asszonyt. Látván mit tett, elmenekül arra a helyre, amit George mutatott neki.
Kisvártatva felfedezik a holttestet, és felfegyverkezve a szökevény nyomába indulnak. George lemarad, egy másik úton rohan a barátjához. Itt még utoljára elkezd Lennie-nek mesélni, majd a barátja fejéhez szorít egy pisztolyt, és meghúzza a ravaszt.
Felkavaró a történet egy könyörtelen világról, ahol a meg nem értés halálra ítéli az emberi érzéseket, a barátságot.
A film korrekt a történethez, Gary Sinise játssza George-ot (rendező is), John Malkovich pedig Lennie-t alakítja.

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete

"A kilencvenedik születésnapom évében azt az ajándékot találtam ki magamnak, hogy egy szűz kamaszlánnyal töltök egy szenvedélyes éjszakát. Eszembe jutott Rosa Cabarcas, egy titkos találkahely tulajdonosnője, aki értesíteni szokta a jobb ügyfeleit, ha akadt egy feltalálható primőrje. Sem az ilyen, sem a másféle obszcén csábításainak nem engedtem soha, de ő nem hitt az elveim tisztaságában. Az erkölcs is csak idő kérdése, mondta egy kaján mosollyal, majd meglátod."

A főhős egy tárcaíró aki egész hosszú élete során kizárólag olyan nőkkel feküdt le, akiknek fizetett, akár hivatásos, akár "civil" volt az illető hölgy. Most, hogy kigondolta magának ezt a szülinapi ajándékot, megtörtént vele az elképzelhetetlen, kicsit abszurd: szerelmes lett. Ő 90 éves. A lány 14. Soha nem került sor közöttük szexre, hiszen a lány az idegesség miatt minden alkalommal úgy be volt nyugtatózva, hogy végigaludta ezeket a "pásztorórákat". Az öregúr közben visszaemlékszik az eddig leélt, szeretet nélkül eltöltött éveire,a sok nőre akivel dolga akadt. Ez az újfajta érzelem egyre mélyebben ver benne gyökeret. Éjszakák hosszú sorát tölti a kislány mellett fekve úgy, hogy egy szót sem váltanak egymással. Rádöbben, hogy igazából soha nem fogadta el az idő múlását, és talán kimaradt az életéből néhány alapvető dolog. Rájön, hogy a szex, ami fontos meghatározója volt eddigi életének, az is más lehet, ha szerelemből cselekszi az ember. Talán ez a mondat lehetne a regény mottója: "A szex csak vigaszul szolgál azoknak, akikben nincs elég szerelem."
Kicsit morbid a nagy korkülönbség, de ez mégis inkább egy szép mese az öregségről, hogy nem számít a testünk mennyi idős, lélekben örökké fiatalok maradhatunk olyannyira, hogy 90 éves korunkban is megtapasztalhatunk teljesen új, addig ismeretlen érzéseket, érzelmeket, és felszabadulva élvezhetjük míg az időnk engedi.

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Egy poros, valaha jobb napokat látott kis kolumbiai faluban járunk. Ide érkezett előző évben Bayardo San Román, egy nemzeti hős fia, majd meglátta és feleségül kérte a szép, de butácska Angela Vicariot. Népünnepéllyé terebélyesedő lakodalmat csaptak, ami végül tragédiába fordult: az ifjú férj hajnalban visszavitte újdonsült aráját a szülei házába, mert az már nem volt érintetlen. A lány rokonai erős nyomásának kitéve, végül megnevezte a gaz csábítót, a gazdag félarab Santiago Nasart. A két ikerbáty az ősi vérbosszúnak engedelmeskedve brutális módon, disznóölő késekkel felvegyverkezve szinte kizsigerelte és felkoncolta a szerencsétlen fiatalembert.

Érdekes az időszerkezet, mert a könyv a gyilkosság előtt pár órával kezdődik, aztán az író előre-hátra ugrál az időben. Egy negyedszázaddal később próbálja meg rekonstruálni szemtanúk beszámolója alapján a történteket, ez az egyik idősík, a másik pedig a múlt. Szépen, lassan kiderül, az egész falu tudott a készülő gyilkosságról, hiszen a Vicario fivérek széltében-hosszában elhíresztelték mire készülnek, de vagy részegnek nézték őket, vagy nem vették komolyan. A regény enyhén parodisztikus hangvételű, pl. a boncolási jelenet, amelyet orvos hiányában a pap végez el, és nem tudván mit kezdjen a zsigerekkel, azokat a kutyáknak dobja. Maga a gyilkosság leírása eléggé naturalisztikus, de azért itt is akad némi komikus felhang.

Ez volt az első könyv Márqueztől, amit kezembe vettem (későn érő típus vagyok), de már az első pár oldal után láttam, hogy nekem való. Szeretem azokat a történeteket, amikben kissé hibbant mindenki, mert ők nagyon tudnak élni és érezni.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Ez volt az első találkozásom Tolsztojjal, és nem bántam meg. Eddig azért halogattam a vele való ismeretséget, mert úgy gondoltam, valami hosszan szenvelgő, nehezen olvasható és emészthető írásról van szó, de kellemesen csalódtam. A leíró részek is inkább elismerést váltottak ki belőlem, mint unalmat. Oldalakat szentel például a lóverseny, vagy egy választás aprólékos bemutatásának. A történetet feltételezem, a legtöbben ismerik, de azért egy rövid szinopszist írok róla:
Anna Karenina Moszkvába utazik, hogy elsimítson egy családi viszályt bátyja és felesége között. Moszkvában egy idősebb férj és egy kisfiú várja. Egy bálon megismerkedik Vronszkij gróffal, és kölcsönös vonzalom alakul ki kettejük között. A gróf követi Annát Moszkvába, és ettől kezdve megállíthatatlanul sodródnak a szenvedélybe. Anna elhagyja férjét és gyermekét, Vronszkij feladja katonai karrierét és Olaszországba utaznak az időközben született lányukkal együtt. Itt ideig-óráig boldogok, de a grófot az unalom, Annát pedig a fia hiánya visszaűzik Oroszországba. Egy darabig falun élnek, majd Pétervárott várakoznak arra, hogy a megcsalt férj beleegyezzen a válásba. A társadalmi konvenciók azonban megmérgezik a hétköznapjaikat, hiszen Annát mint bukott nőt a társaság kiveti magából, Vronszkij pedig ugyanúgy jön-megy, mintha még teljesen független lenne. Ez feléleszti Anna féltékenységét és egyre jobban belelovallja magát Vronszkij képzelt hűtlenségébe és elhidegülésébe, aki bár szereti őt, nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. A dolgokon csak ront, hogy Anna egyre többször fordul a morfiumhoz a valóság elől.
Annát egyre inkább hatalmába keríti a kilátástalanság, a hiábavalónak érzett küzdelem, ezért öngyilkosságba menekül, a vonat alá veti magát.
A regény másik központi alakja Levin, aki egy módos földbirtokos, állandóan az élet, és saját létezésének értelmét keresi. Boldog lehetne, hiszen elnyeri azt a nőt, Kittyt, akit régóta szeret. De amikor betegeskedő bátyja halálát végignézi, semmi másra nem tud gondolni, mint arra, hogy megfejtse a megfejthetetlent. Megnyugtatásul: az ő története a végére happy enddel zárul, rátör a megvilágosodás, és megtalálja lelki békéjét.
Mindent összevetve élveztem az olvasást, de azért hálát adok az égnek, hogy véget ért a XIX. század, és már csak nagyon ritkán történhet meg az, ami megesett Anna Kareninával.

Lucia Graves: A rabbi, a feleség és a szeretője

Az Úr 1492-ik évében járunk, zsidó időszámítás szerint 5252-ben Spanyolországban, ahol Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferninánd uralkodik. Egy nap rendeletbe adják, hogy minden zsidónak el kell hagynia Spanyolhont. Főhősünk a gyönyörű 16 éves lány, Alba de Porta egy Girona nevű kisvárosban él, és éppen ezekben a napokban éli meg az első és mindent elsöprő igaz szerelmet. Ám szerelme a családi nyomásnak engedelmeskedve áttér a katolikus hitre, converso (áttért zsidó) lesz belőle és így az országban maradhat. Mivel semmit nem vihetnek magukkal élelmen és pár használati eszközön kívül, egy fiatal kabbalista rabbi nagy feladatot bíz a lányra: meg kell tanulnia kívülről egy zsidó könyvet, hogy így megőrizzék az utókor számára az írásban fellelhető misztikus tanításokat. A lány a körülmények hatására férjhez megy az ifjú rabbihoz, és megkezdődik kalandos, olykor félelmetes utazásuk Itáliába, hogy ott Alba le tudja diktálni a könyvet, amit a fejében őriz. Lassan megszereti a férjét, és miután tollba mondja a könyvet, kezdi úgy érezni, hogy még minden jóra fordulhat. A rabbi azonban megbetegszik, és meghal, Alba sem maradhat tovább, mert üzenetet kap édesanyjától, hogy sürgősen térjen "haza" (Franciaország), mert szüksége van rá. A lány újra útra kél, az övéit nincstelenül, betegen, kisemmizve és megalázva találja, a teljes reménytelenség állapotában. Sok mindenre fény derül, hogy miért kell innen is továbbmenniük. Nehezen de összeszedik a pénzt, majd nekivágnak a tengeren Törökország felé, Szaloniki városába. Itt Alba boldogságra lel, férjhez megy, fiai születnek. Egy napon betoppan az azóta szintén száműzötté lett szerelme, de már semmi nem olyan, mint volt, az idő és az átélt szenvedések mindkettejüket megváltoztatták, Alba nyugalomra, családra vágyik, de a férfit csak a bosszú élteti, így végleg elválnak útjaik.

Ez nem csak egy romantikus regény, ez egy fejezet egy hányatott sorsú nép életéből, hogy miken mentek keresztül, elvéve hazájukat, sokszor az életüket, olykor rákényszerítve őket hitük megtagadására. A történetet átjárják a misztikus és ősi kabbala tanításai és eszméi, miszerint a világon minden mindennel összefügg, és minden része valami magasztos egésznek. Szerettem olvasni, mert sodró volt a lendület, amellyel az írónő vitte előre a történéseket.

Egyedül a magyar címet tartom ostobaságnak, hülyének nézik az olvasót ezzel, én nem csak cím alapján szoktam olvasnivalót választani. Az eredeti cím: The Memory House, vagyis emlékház, esetleg emlékek háza. Utalás arra, miszerint Alba a saját házához illetve annak tárgyaihoz kötve memorizálta a megtanulandó szöveget, majd Szalonikiben ezen emlékek segítségével építették fel a gironai régi ház pontos mását. Így válhatott Emlékházzá ami felépült és az amit Alba megőrzött a segítségével.

Méhes György: Emmi

Mivel pénteken napközben kiolvastam a rabbi esedékes kalandját és nem volt kéznél a következő rész, a könyvespolcról leemeltem ezt a regényt, aztán leragadtam nála. Emmi néni egy magányos öreg hölgy, aki egy lebontásra ítélt régi ház egyik bérlakásában él, szinte az egész életét itt töltötte. Senki nem tudja, hogy egykor ígéretes operaénekesnői karrier előtt állt, volt egy délceg vőlegénye, és álomélet várt rá. A jelenben, ami a húszas évek kispolgári Kolozsvárát jelenti, csak üldögél lakása falai között, amit inkább magára gyújtana, mintsem el kelljen hagynia, csendes szomorúsággal emlékszik vissza a hajdanvolt szép bécsi napokra, ahová tanulni ment, és ahol összeismerkedett élete szerelmével, ő maga pedig teljesen kinyílt, már nem a kis félszeg kolozsvári lány volt többé. A világ körülötte forgott, minden nagyszerűen alakult, már az esküvőt tervezgették, amikor megtörtént a tragédia, Emmi egy baleset következtében megbénult. Az addig pazar álomvilág egy csapásra összeomlott, nem csak a teste, az élete is derékba tört. A vőlegénye egészen addig kitartott mellette amíg bizonyossá nem vált, hogy Emmike soha többé nem lesz egészséges. Ekkor könnyes búcsút vett hőn szeretett menyasszonyától, majd csendben olajra lépett. Ezután Emmike a családja- előbb a szülei- majd a nővére könyörületére bízva tengeti mindennapjait. Miután mindenki kihal mellőle, teljesen magára marad, és most a régi házból is ki akarják tenni.

A történet édes-bús, melankolikus, ugyanakkor kegyetlen is, egy szépreményű fiatal lány tragikus sorsáról, egy letűnt polgári-romantikus korszakból.

http://www.ulpiushaz.hu/nagymeselo/szerzo.htm