2010. július 14., szerda

Viharsziget (Shutter Island)



Egy korábbi bejegyzésemben már írtam a film alpjául szolgáló könyvről, amit remekül megírt regénynek tartok. Most a filmről fogok szólni, amelyet Martin Scorsese rendezett, a főszerepet pedig Leonardo DiCaprio játssza. Be kell valljam, most is úgy jártam, mint ilyen esetekben már annyiszor, le kell vonni a következtetést: a regény jobb, mint a film. Nem mondom, a hangulatot eléggé sikerült visszaadni, mert eléggé nyomasztó, borús és titokzatos, de az események valahogy sokkal nyugisabban, lassabban folytak, mint a könyvben. Ott valahogy sokkal érzékletesebb, ahogyan kibontakozik az őrület logikája, és elhiszed a hihetetlent is, a végén pedig nem tudod valójában mi az igazság. (Ez a nem tudás a filmre is vonatkozik) Ami, illetve aki nagyon jó benne, az Leo, bár nem tartozik a favoritjaim közé, mégis el kell isnerni, hogy nagyszerű színész. Mindent összevetve, ha nem olvastam volna előzőleg a sztorit, valószínű, hogy sokkal jobban megfogott volna. Azért nem csalódtam olyan nagyot, szerintem érdemes megnézni.

2010. július 11., vasárnap

Zorall koncert



A koncert jó volt. De:
-pacallá áztunk,
-amikor végre elállt az eső, feltámadt a szél, és az összes maradék esőt a nyakunkba zúdította,
-szétfagytam,
-utálom a bamba, bárgyú, beszittyózott fazonokat, nem értem minek megy az ilyen koncertre, amikor úgyse lát és hall belőle semmit.
Konklúzió: kezdek kiöregedni a rockkoncertekből. Mentségemre legyen mondva, hogy nem nyafogtam, csak vacogtam.

Nyári szünet?

Mióta igazán jó idő van kevesebbet írunk. A két tanuló leginkább punnyad, és élvezi a szabadságot, jómagam dolgoznék, ha lenne mit, Zöldujj pedig mással van elfoglalva. De remélem hamarosan mindenki kipiheni magát, és újra megtisztelnek a bejegyzéseikkel.

Gerald Durell: A lehorgonyzott bárka

Durell az egyik nagy kedvencem. Még a nyolvanas évek végén olvastam tőle az első könyvet, ha jól emlékszem a " Rokonom Rosy" volt az, és az azóta eltelt idő során következett a többi, ami idehaza megjelent. Rögtön megfogott a közvetlen stílusa, a humora, az, hogy a legutálatosabb kis kukacról is olyan szeretetteljesen tud írni, hogy nem tudod nem kedvelni az állatokat. A legjobban azok a könyvei tetszettek, amelyekben a némileg különc és kissé hibbant családja, és a hozzájuk érkező furábbnál furább vendégsereg szerepel.
Ezt a mostani könyvét pár éve szereztem be, de csak most akadt a kezembe, amikor kitört rajtam a vadállat, illetve Afrika láz.

Gerald Durrell
A lehorgonyzott bárka


A Jersey Állatkert alapításáról

"Gerald Durrell világhírű természetbúvár kétéves korától fogva megszállottja volt az állatoknak, ekkor kezdett állatgyűjteményének létrehozásába is: a felnőttek legnagyobb megdöbbenésére, begyűjtött mindenféle élőlényt kezdve a fürge cselléktől egészen az ászkákig. Amikor felnőttként elhatározta, hogy létrehozza Jersey szigetén a Vadvédelmi Alapítványt (Wildlife Preservation Trust), egyben azt is eldöntötte, hogy az különbözni fog a régi típusú állatkertektől, ahova a szülők vonakodva cipelik el csemetéiket. Hiszen e nyilvános állatbörtönökben semmi érdemleges nem történt, minthogy a látogató gyerkőcök elefántháton lovagolhattak, s elronthatták a hasukat a jégkrémtől. Természetesen a Durrell-féle állatkertben is megtalálhatta a látogató a szórakozást, ám egy egyszerű cirkuszi látványosságnál jóval több volt: kutatólaboratórium, oktatási intézmény és természetvédelmi egység is...
1976-ban, amikor Durrell ezt a könyvét írta, már javában működött saját állatkertje, de számos terve és vágya akkor még csak elképzelés volt a számára. Azóta ezek a vágyak valóra váltak: megépült a korszerű állatkórház és a biológiai laboratórium. Felépült a tágas hüllő- és kétéltű-bemutató és szaporító részleg. A korábbi kartotékos adatnyilvántartási rendszer helyett ma már korszerű számítógépes hálózat működik. Új tágas és látványos állatbemutatók épültek, amelyek minél szélesebb körben igyekeznek kielégíteni a bennük élő fajok természetes igényeit. Létrejött az a nemzetközi oktatási központ, amely a világ minden tájáról odaérkező diákokat oktatja a ritka és kipusztulófélben lévő fajok fogságban történő szaporítására és visszatelepítésére. A Jersey Állatkert eredményes szaporító munkájának köszönhetően néhány fajt már sikerült is visszatelepíteniük eredeti élőhelyeikre: pl. a fekete oroszlánmajmocskát vagy a mauritiusi rózsaszín galambot.
Gerald Durrell könyvei ma is aktuálisak; emberek százainak és ezreinek szereznek maradandó élményeket a világ minden táján. A Jersey állatkert ma is vezető szerepet tölt be a ritka és kipusztulófélben lévő állatfajok megmentéséért folytatott fogságban történő szaporítási és visszatelepítési programokban. Az állatkert jelenlegi vezetése és összes dolgozója nap mint nap azon fáradozik, hogy a Durrell által kitűzött célokat minél teljesebb körben megvalósítsák. A tröszt nemzetközi oktatási központja évről-évre újabb szakembereket képez, akik azután hazájukba visszatérve az eredeti élőhelyeiken igyekeznek megmenteni a kipusztulófélben lévő fajokat, vagy a világ valamelyik állatkertjében segítik a veszélyeztetett fajok fogságban történő szaporítását. " GABO kiadó

2010. június 24., csütörtök

Kedvenc képeim egyike


"91 éves korában, Los Angeles-i otthonában májrákban hunyt el Edith Shain ápolónő, aki a XX. század egyik leghíresebb sajtófotóján csókolózott egy tengerésszel a II. világháború végét ünneplő New Yorkban.
A Life magazinban megjelent képet Alfred Eisenstaedt német-amerikai fotós készítette a Japánok felett aratott győzelem napján. A kép később egyike lett a háború végét jelképező ikonikus felvételeknek, a csókjelenetet azóta is utánozzák a turisták a Times Square-en.
Edith Shain ápolónőként dolgozott az egyik New York-i kórházban, amikor 1945. augusztus 14-én a rádió bejelentette, hogy Japán kapitulált. A műszak végén barátaival a Times Square-re ment, hogy csatlakozzon az örömmámorban úszó tömeghez. A téren egyszer csak derékon kapta és szájon csókolta egy tengerész.
Az 1995-ben elhunyt fotóművész a kép keletkezéséről azt mondta, előbb a sötét egyenruhás férfira lett figyelmes, aki minden útjába kerülő nőt megcsókolt. "Ezután észrevettem az ápolónőt, a hatalmas tömeg közepén. Szemmel tartottam, és ahogy reméltem, a tengerész odament hozzá, elkapta és átkarolva hátradöntötte, hogy megcsókolja" - idézte fel Eisenstaedt. "Persze, ha a lány nem lett volna ápolónő, ha sötét ruhát viselt volna, nem csináltam volna meg a képet" - tette hozzá. A felvételen a pár körül nevető matrózok és ámuló járókelők állnak. Voltak kritikusok, akik megkérdőjelezték a fénykép eredetiségét, és úgy vélték: annyira tökéletes, hogy csak beállított jelenet lehet, de ezt a fotós visszautasította. Sokan adták ki magukat a halhatatlanná tett pár egyik vagy másik tagjának is, és csak évtizedekkel később, az 1970-es évek végén fedte fel Edith Shain, hogy valójában ő a felvétel egyik főszereplője. Állítását a fotóriporter is megerősítette, miután személyesen találkoztak. A tengerész igazi kilétét viszont máig homály fedi. "
Forrás: Index

2010. június 12., szombat

Ballag már a vén diák...

Ma egy ballagáson vettem részt, s amit láttam, azt szerintem egy ideig nem fogom tudni elfelejteni. Hogy miért? Szembesültem azzal, hogy az az iskola ahová két évet jártam, kissé lezüllött, s a teljes anarchia jeleit mutatja. Mondjuk igen csak valóságos volt, hiszen hűen tükrözi a mai magyar valóságot.
Kezdve azzal, hogy amikor beálltunk a tömegbe, nagyon sokan elkezdtek cigarettázni, nem igazán érdekelte őket az, hogy esetleg minket zavarhat a füstje. Egyik cigi a másik után, pöfékelés az ünnepség alatt folyamatosan.
A másik hideg zuhany akkor ért, mikor körbenéztem a tömegen, a sok cigány ki volt öltözve, ki macsósan, ki farmerben, ki strandpapucsban rövid gatyával.  Hát így kell megjelenni egy ünnepségen? 
A Himnusszal elkezdődött az ünnepség. Számomra annyira szép, és ha hallom összeszorul a gyomrom, annyira megható. Persze sokaknak nem jelent semmit mindez. Trécselnek, nevetgélnek, járkálnak. Az ünnepség nagy részében morajlott a tömeg, mintha nem is ballagáson lennének. Legalább megtisztelnék annyival a ballagó kölyküket, hogy csöndben maradnak. Úgy látszik itt is az érvényesül, aki a legnagyobb hanggal van. Silány ünnepség volt. A beszédet alig lehetett hallani, nem volt benne semmi érzelem, csak ledarálták, oszt' jó van. Jelképes iskolazászló átadás-átvétel volt, ami szintén jellegtelen, semmitmondó dolog volt. 
Még szerencse, hogy az én időmben igazi iskolába járhattam, igazi pedagógusok tanítottak (persze egy-két kivétel volt akkor is), s a gyerekek sem voltak olyanok, mint most. Szerettem iskolába járni, s büszke voltam, s még ma is az vagyok, hogy az Erkelbe járhattam. Szép emlékek fűződnek ehhez a korszakhoz. Amikor az ünneplő közönség egyszerre énekelte a Himnuszt és a Szózatot... még ma is érzem a Művház jellegzetes ódon illatát.
Úgy látszik a mai világban már ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak értéknek. Pedig szükség lenne rá.
Szerintem már csak a következőkben bízhatunk: "Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel...."

Ámen.

2010. június 6., vasárnap

Láthatatlan kiállítás

Egy különleges kiállítást volt szerencsém megtekinteni a minap. Azaz inkább csak megtapintani, érzékelni, ugyanis ez a kiállítás a vakokról szól, nem vakok számára. Arról, hogy milyen lehet az a világ, amelyet a vakok érzékelnek.
Az interaktív kiállításra egy nagy ajtón keresztül kell belépni, a kis csoport - kb. 10 ember - összes tagja betódul, majd az ajtó bezárul, teljes sötétség lesz pillanatok alatt. Még ilyen sötétben soha életemben nem voltam. Ez nem olyan, mint amikor éjszaka behunyod a szemedet, s nem látsz semmit, ez attól még sokkal-sokkal sötétebb. Város, hogy a formák, alakok kirajzolódjanak, de percek múlva rá kell jönnöd, hogy semmit nem fogsz látni.
Az idegenvezetőnk egy kedves hangú nő volt, aki születésétől fogva vak. A kis csoport bemutatkozott, majd elkezdődött a kiállítás "megtekintése". Lassan haladtunk előre, a kezünkkel tapogatózva próbáltunk tájékozódni, több-kevesebb sikerrel.
A kiállítás több helyszínből épült fel. Az első helyszín a paraszti udvar, ahol a gereblyétől kezdve a kaszán át a méhkasig több mindent lehetett kitapogatni. Még műanyag tehén is volt, tőgyekkel. Átkeltünk egy hídon is, csobogott a patak alattunk, kissé hűvösebb is volt. Majd következett a vadászház; az utca trabanttal, biciklivel, közlekedési lámpákkal... Végül a kocsmába értünk, ahol ki-ki fogyaszthatott kedvére: perecet, kólát, sört.
Érdekes volt az az egy óra, amit látás nélkül töltöttem el. A fülemre, tapintásomra sokkal nagyobb szükség volt, mint bármikor máskor. Idegenvezetőnket megkérdeztük, hogy ha lenne egy kívánsága, akkor az az lenne-e, hogy lásson a szemével. Nos a válasz eléggé meglepő volt számunkra: nem ez lenne a legfőbb vágya, hiszen neki a vakság a természetes. Lehet, hogy egy kicsit nagy teher lenne, ha hirtelen más lenne a világ, mint amit eddig megszokott.
Érdekes és tanulságos volt a kiállítás, ajánlom mindenkinek, nézze meg.
Itt tájékozódhat: Láthatatlan Kiállítás

2010. május 31., hétfő

Afrika, vadállatok

Pár hete valóságos láz tört ki rajtam. Az egész a Szerelmem, Afrika című könnyvvel kezdődött, és azzal, hogy pont ekkor néztem meg a Volt egy farmom Afrikában című filmet. Az olvasott, illetve látott események felébresztették a kíváncsiságomat: vajon mi lehet annyira rabul ejtő ebben a földrészben, amely oly sok európait késztet arra, hogy fölhagyva addigi kényelmes, urbánus életével felkerekedjen és a vadon lakójává váljon, olyannyira, hogy Afrika egy életre magához láncolja, sőt a szerelmesévé váljon?
Ebből a sorból kilóg egy picit a Vadvirág főhőse, mert ő Afrika szülötte, tehát neki természetes és magától értetődő volt az ottani világ és életmód.
Joy Adamson: A fürkésző szellem
Oroszlánhűség
Elza és kölykei
Joy Adamson tökéletes példa erre.
Friederike Victoria Gessner néven született 1910-ben Ausztriában. Gyermekkorát egy majorságban töltötte az anyja rokonánál. Bár szeretett más gyerekekkel játszani, úszni és teniszezni, mégis jobban szeretett a helyi erdésszel hosszú sétákat tenni és történeteket hallgatni a vadállatokról. Szeretett rajzolni, festeni, elsősorban virágokat.
Fiatal nőként a nagyanyjával Bécsben élt. Énekleckéket vett, megtanult zongorázni, képzőművészettel foglalkozott, a restaurálást is kipróbálta.
25 éves korában összeházasodott az amatőr ornitológussal, Victor von Klarwill-al, s úgy döntöttek, Kenyában telepednek le.
Kenyában találkozott a svájci botanikussal, Peter Ballyvel, aki a második férje lett. Ő adta neki a Joy nevet. Amikor Peter Bally állást kapott a Nairobi Múzeumban, Joy azzal segítette, hogy megfestette azokat a növényeket, amiket gyűjtött. Hét könyvet illusztrált Kelet-Afrika növényvilágáról. Ezért a munkájáért Nagy-Britannia „Királyi Kertészeti Társasága” aranyérmet ítélt neki.
Később Joy Kenya bennszülötteit is elkezdte festeni hagyományos ruházatukban és díszítéseikben, és dokumentálta a szokásaikat. 6 év alatt 700 képen festette meg 54 törzs főbb képviselőit. A festményeket láthatjuk a Nairobi National Museumban is.
Részt vett ősember-ásatásokban is Rift Valleyben (Kenya) és a Ngorongoro-kráterben (Tanzánia) Louis és Mary Leakey antropológusokkal, a világhírű régészekkel.
1944-ben Joy harmadszor is férjhez ment; összeházasodott George Adamsonnal, aki a kenyai kormánynak dolgozott Afrikában. Egy alkalommal önvédelemből le kellett lőnie egy oroszlánt, három kölyök maradt utána. Kettőt állatkerteknek adtak, a harmadikat, a leggyengébbet Joy nevelte fel. A kölyökről írt könyve világsikert aratott. Joy a könyv hasznából alapítványt hozott létre annak érdekében, hogy a vadállatok élhessenek továbbra is szabadon. Egész életét az afrikai nagymacskák ismertetésének szentelte.
George Adamson visszavonult, és úgy döntött, hogy életét az oroszlánokkal való munkának szenteli. Ekkoriban adták ki az első nagy sikerű könyveiket: Oroszlánhűség (Born Free 1960), Elza és kölykei (1961), és 1964-ben nagy sikerű film készült. Bár Joy élvezte a népszerűséget és a nagy figyelmet, George közönyös volt.
Később, néhány oroszlánnal és számos incidenssel maga mögött George Adamson Korában, a Nairobitól északra lévő sivatagos elszigetelt és majdnem lakatlan régiójában bérelt egy nagy területet, ahol öccsével (aki útépítőként dolgozott Afrikában és imádta az elefántokat) és segédjeivel éltek és dolgoztak. Az egyetlen hely, ahol a kormány megengedte neki, hogy folytassa a vadvilág rehabilitációs programját.
1970-ben, hosszú feszültségek után a házaspár elvált, Joy beköltözött a városba, és rengeteget utazott a nagyvilágban, de úgy döntöttek, hogy továbbra is együtt töltik a karácsonyokat.
Joy Adamson a vadvilág megőrzésben vált aktívvá. Sok országban kapott különböző díjakat.
Joy Adamson soha nem osztotta meg a Born Free jogdíjakat a férjével (aminek nagyobb része vadvilág megőrzési projektekbe ment), de George Adamson soha nem panaszkodott, és csak szeretően beszélt a feleségéről, bár voltak idők, mikor nem tudta kifizetni segédjét Tony Fitzjohn-t, annyira szegények voltak.
1980. január 3-án a 69 éves Joy Adamsont meggyilkolták.
A felesége temetésén George Adamson megígérte, hogy folytatni fogja a Joy munkáját. A kívánsága szerint az elhamvasztott maradványaiból szórt szét Pippa a gepárd, és Elza az oroszlán sírján. 1989. augusztus 20-án Kampi Ya Simbánál (az oroszlánok tábora), George Adamsont és két segédjét is megölték a szomáli orvvadászok.


A fürkésző szellem önéletrajz, a másik kettőben pedig az oroszlánokhoz fűződő kapcsolatáról, és a megmentésükre tett erőfeszítéseikről ír.

A könyveiből világosan kitűnik, hogy Joy számára Afrika, és a vadállatok magát az életet jelentették. Mélységes szeretet fűzte őt először Elzához, majd annak kölykeihez, és még más nagymacskákhoz. Szavai mély tiszteletről árulkodnak, amikor róluk mesél, de kihallatszik az elkeseredés az emberi közönyösség és értetlenség, sőt gonoszság miatt, amibe munkája során folyvást beleütközött.
A világon mintegy 1,8 millió ismert állat- és növényfaj él. A szakértők ennek egyharmadát a veszélyeztetett fajok közé sorolják. Óránként három fajt veszítünk el. Félelmetes.
Felháborító, hogy olyan emberek, mint az Adamson házaspár, Joan Root vagy Dian Fossey szintén az emberi gonoszságnak estek áldozatul, azok keze által, akik ellen egész életükben harcoltak, és felemelték szavukat az általuk folytatott orvvadászat miatt.

Ezen a linken egy érdekes, és megható videót találtok oroszlánokról, érdemes megnézni.

http://http//www.matyasciprian.hu/mindenmas/george_adamson.php




Elza kölykei: Jespah, Gopa és kicsi Elza


Joy és Elza

2010. május 30., vasárnap

William Shakespeare: Lear királyának gyorsjelentése

Ismét a Nemzeti Színház, egy tragédia. No nem a színház, hanem a darab.
A történetet most nem taglalnám, inkább az élményeimet osztanám meg. A Nemzeti Színház Nagytermében most voltam először. Nem így képzeltem el. Azt hittem csillog-villog, mint a régi századelőn épült impozáns épületek. Az az érzésem támadt, hogy egy újgazdag palotájában vagyok, ahol mindenféle csiricsáré építészeti csoda megtalálható. Szörnyű. Ocsmány. Hogy ki tervezte ezt? No és ki hagyta mindezt felépíteni. Ezt leszámítva azért elég kellemes volt a légkör, és jó volt a színpadi rálátás.
Az előadás összesen háromórás volt, két felvonásban. A díszlet ötletes, újabbnál újabb megoldásokkal. A színészi teljesítmény ugyanakkor már egy kicsit borotvaélen táncolt. Egyrészt nem igazán lehetett érteni a szöveget, mert hol halkan mondták, hol pedig elordították a mondatok végét.
A színdarab vége felé szinte mindenki meghalt, vagy megölték. Vér, puskaropogás, nyálcsorgás. Őrület és káosz. 
A jelmezek is ötletesek. Galéria itt.

Most már vígjátékra vágyom.

Michael Bublé: Haven't Met You Yet

Paulo Coelho - Mai idézet A győztes egyedül van című regényből

A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során több ezerszer elismétli és azonosul vele. Ez az első szó, amit megtanul a szokásos "papa" és "mama" után.
...
De a léleknek nincs neve, az a tiszta igazság, meghatározott ideig lakja a testet, azután egy napon elhagyja - és Isten nem kérdezi meg tőle az utolsó ítéletkor, hogy "ki vagy te?" Isten annyit kérdez: "Szerettél, amíg éltél?". Ez az élet lényege: a szeretet képessége, nem pedig a név, amit az útlevelünkben, a névjegykártyánkon és a személyi igazolványunkban hordunk.

A nagy misztikusok cserélgették a neveiket, sőt volt, aki örökre elhagyta. Amikor Keresztelő Szent Jánostól megkérdezték, hogy ki ő, csak annyit mondott: "Én kiáltó hang vagyok a pusztában." Amikor Jézus rátalál egyik követőjére, nem törődik vele, hogy a férfi egész életében a Simon névre hallgatott, és elnevezi Péternek. Mózes megkérdezi Istentől a nevét. A válasz: "Én vagyok."

2010. május 29., szombat

Nosztalgia

Európa kiadó : Így vonulunk be...

Nekem egy beteg nő vagy, az orvosnak egy nőbeteg,
Egy véres városban egy szomorú szörnyeteg,
Olyan jó és olyan szép, lehet, hogy nem is betegség,
Olyan jó és olyan szép, segítség! segítség!

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Addig leszünk itt, ameddig csak lehet,
Az idő ad egy sanszot, egyet nekem, egyet neked,
A sorsunk a pofánkra írva, egy városba temetve,
Miért ne? Miért ne? Miért ne halnék meg nevetve?

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

A semmiből jöttem, és győzni akarok,
Nem én akartam ezt, de most már maradok,
És nem hagyom, hogy eljátssz az életemmel,
Azt nem hagyom, mert leélni énnekem kell.

Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe,
Mi így vonulunk be a történelembe...

Én tudom, hogy mit akarok, és hogy mit kell érte tennem,
A csillagokba indul az egészséges szellem,
De mi úgy megyünk el innen, mintha itt se lettünk volna,
Mint a katonák a háborúban, úgy tűnünk el sorba.


Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk,
Mi így vonulunk Mi így vonulunk...

2010. május 24., hétfő

Fringe - A rejtély

"Tudod, ez a napnak az a része, amelyiket a leginkább várom. Amikor tudom, hogy van valami bizarr odakint, de fogalmam sincs róla, mi az. Mint egy zsákbamacska, tele nyugtalanító eseményekkel, nem gondolod?" - Dr. Walter Bishop
Tudom, hogy a főszerkesztó anno még azt várta volna tőlem, hogy a Legend of the Seekerről írjak bemutatót, de úgy döntöttem, hogy puszta polgári engedetlenségből én választom ki legújabb leírásom tárgyát, és a választásom személyes kedvencemre (persze csupán a Star Trek után), a Fringe-re esett.
J.J. Abrams a jól bevált Alex Kurtzman-Roberto Orci párossal közösen találta ki ezt a sorozatot, melynek második évadja idén május 20-án zárult le. Az egy évad erejéig az egyik országos csatorna műsorán Rejtély néven vetített sorozat, amely természetesen nagyságrendekkel jobb, mint amilyennek hangzik, leginkább az X-akták és a Helyszínelők keverékeként írható le (földönkívüli invázió helyett őrült tudósokra épülő alapkonfliktussal), és a Boston városban állomásozó FBI-ügyosztály, a Fringe Division nyomozásait kíséri figyelemmel. Hőseink a tudomány és az emberi felfogóképesség határait feszegető - és gyakran túllépő - bűnügyeket (mint egy néhány óra alatt megszülető és megöregedő csecsemő vagy húst rothasztó méreggel meggyilkolt repülőutasok) nyomoznak ki, melyek az úgynevezett Mintát alkotják, egy sornyi megmagyarázatlan, gyakran kísérteties eseményt szerte az egész világon, de főként Bostonban és környékén (melynek természetesen megvan a maga oka, amely a későbbiekben ki is derül). Miközben egyre mélyebbre hatolnak a rejtélyes bűnesetek sűrűjébe, Olivia Dunham különleges ügynök és civil segítői, az őrült tudós Walter Bishop, és fia, a mindig szarkasztikus Peter olyan összeesküvésekre bukkannak, amelyekhez képest az X-akták szindikátusa csak egyszerű bélyeggyűjtő szakkör volt. Egy teljes egészében őrült tudósokból álló terrorszervezetre, mely kiáltványa után ZFT-nek (Zerstörung durch Fortschritte der Technologie, Pusztítás a technológiai fejlődés által) nevezi magát, és rémisztő bűncselekmények végrehajtásával próbálja felkészíteni a világot egy közelgő háborúra. Ezt a közelgő háborút, mint később kiderül, egy párhuzamos univerzum lakói akarják vívni, és a mi világunk pusztulásával fenyeget. Ráadásul a hadsereg és az FBI legnagyobb beszállítójának, a Walter régi kutatótársa, William Bell által alapított gigantikus Massive Dynamicnak is jóval több vaj van a füle mögött, mint azt bárki is sejtette volna. A mottó: ne bízz senkiben... még a saját társaidban és segítőidben sem. És ahogy egyre több és több szálat bogoznak ki, úgy tűnik egyre biztosabbnak, hogy Walternek sokkal több köze van mindehhez, mint az elsőre látható volt...

Olivia Dunham (Anna Torv): Ha egy tipikus gyenge nőt keresel, rossz ajtón kopogtatsz; J.J. Abrams kifejezetten utálja a gyenge női karaktereket. Olivia tökéletesen képzett FBI-ügynök, mesterien bánik a fegyverekkel és ugyanolyan képzetten harcol azok nélkül is. Érzelmeinek elpalástolására is képessé tevő kiképzését igencsak kikezdi, amikor elveszti szerelmét, akiről nemcsak az derül ki, hogy az ellenségnek (is) dolgozott, hanem még holtában is vissza-visszajár, akár őt, akár tőle kapott e-maileket hallucinálva (hála Walter egy furcsa, ipari mennyiségű LSD-t igénylő módszerének, amellyel a halott emlékeit visszanyerhetik). Intelligens, eltökélt, és igen nyitottá vált a vele és körülötte történő számtalan szokatlan esemény hatására. Mindennek ellenére tökéletes esti kikapcsolódásnak tartja dupla whiskybe fojtani a bánatát. Lehetőleg jó sokba.

Dr. Walter Bishop (John Noble): Albert Einstein és Frankenstein tökéletes elegye, őrült tudós létének más nem is lehet legbeszédesebb bizonyítéka, mint a tizenhét év, amelyet egy elmegyógyintézetben töltött. Mivel segítségére nagy szüksége van az FBI-nak, fiának felügyeletére bízva hazahozták, és újra birtokba vehette a Harvard alagsorában porosodó laboratóriumát. A múltja rendkívül ködös, sajnos az emlékei is. Annyi bizonyos, hogy mielőtt elmegyógyintézetbe került, a hadseregnek dolgozott különböző titkos kísérleteken, amelyek eredményei folyamatosan visszaköszönnek az egyes bűnesetekben, és talán sokkal több köze van az egész eseménysorozathoz, mint azt bárki is tudná. Őrültségének nyomai még tizenhét év után is szembetűnőek, Walter rendkívül furcsa gondolkodásmódjával és viselkedésével állandóan ingerült sóhajokat vált ki környezetéből, ráadásul nagyranőtt óvodásként csodálkozik rá minden újabb ügyre, gyermeki örömmel viseltetve a kutatás iránt. Hogy ehhez mennyi köze van a laborbalesetnek, ami elmegyógyintézetbe juttatta, és mennyi a 70-es években általa fogyasztott rengeteg tudatmódosító szernek (melyből most is bármely adott pillanatban legalább tízféle kering a vérében), senki sem tudja. Ha irtózol tőle, vagy legmerészebb álmaidban sem tartanád lehetségesnek, Walternek az a szakterülete. Egy a sok közül.

Peter Bishop (Joshua Jackson): Walter zseniális és rendkívül szarkasztikus fia mintha sosem találná a helyét a világban. Mintha nem tartozna ide. Miután apját elmegyógyintézetbe zárták, egész életében úton volt, számos országban és számos munkahelyen megfordult már, múltja legalább olyan ködös, mint az apjáé. Jó ismerősei vannak mind a bostoni, mind a bagdadi alvilágban, de nehezen tud megbízni másokban. Oliviának mégis sikerül rábeszélnie arra, hogy térjen haza gondoskodni apjáról, akivel továbbra is rendkívül ellenséges, és a legtöbb magyarázattal szemben, amelyet apja az eléjük kerülő bűnügyekre ad, igencsak szkeptikus és cinikus, egy klinikai elmebeteg őrült agyszüleményeinek tartva azokat. Ő az első, aki apja őrült terveivel és esetlegesen veszélyes helyzetekkel szemben tiltakozik, de ha rosszra fordulnak a dolgok, mindig képes higgadt maradni. Gyakran másképp emlékszik a gyerekkorára, mint az apja, de ezt is őrültségének tudja be, amikor sokkal inkább Walter múltjának legsötétebb titkához van köze...
A hármas számos segítséget kap FBI-os kollégáiktól, többek között az általában a nyomozásokat összehangoló, mindig hűvös, szigorú, de igazságos Phillip Broyles igazgatótól (Lance Reddick), a mindig hasznos segítséggel rendelkező Charlie Francis ügynöktől (Kirk Acevedo), illetve a Walter asszisztenseként tevékenykedő Astrid Farnsworth-től (Jasika Nicole), akinek legnagyobb bánatára Walter képtelen megjegyezni a nevét (hívta már olyan neveken, mint Asterix, Ausztrália, Aszteroida... és Aszpirin); nem is beszélve Olivia elhunyt kedveséről, John Scottról (Mark Valley), aki emlékei révén még holtában is felbecsülhetetlen segítséget nyújt minden üggyel kapcsolatban, amelybe kettős ügynökként beleütötte az orrát.A nyomozásokban a Massive Dynamic vállalat is sok hasznos információval szolgál az ügyekkel kapcsolatban, talán már csak azért is, mert valahogy minden nyomozás legalább egyszer elvezet hozzájuk is. Mindennek ellenére a hiperfejlett robotkarral felszerelt Nina Sharp termelési igazgató (Blair Brown) készséggel áll az FBI rendelkezésére... bár mintha nem mondana el mindent, amit tud. A Massive Dynamic hatalmas irodaházában számos titok lapul, melyeket hét lakat alatt őriznek, például azt, hogy hová tűnt William Bell vezérigazgató (Leonard Nimoy), aki Walterrel közös kísérleteik eredményeire építette föl vállalatbirodalmát, Walter nem kis bánatára. És hogy mi köze lehet a Massive Dynamicnak a ZFT terroristáihoz, akik közül nagyon sokan egyben a vállalat volt vagy jelenlegi dolgozói is...Mint ahogy rejtély az is, hogy ki az a szőrtelen, sápadt, öltönyt, aktatáskát és kalapot viselő titokzatos és furcsa férfi (Michael Cerveris), akit csak a Figyelőnek hívnak, és minden egyes ügy helyszínén, minden egyes megmagyarázhatatlan esemény bekövetkeztekor ott van. Nem tesz semmit, nem avatkozik közbe, csak figyel. Néha jegyzetel és néha jelent, de hogy kinek, azt senki sem tudja. Ezt a néző dolga kideríteni, ha van kedve rá.Ki tudja, hányszor megsemmisült volna már a világ, ha ők nem őrködnek felettünk...?

2010. május 15., szombat

Mark Seal: Vadvirág

Fülszöveg:
A „Vadvirág” ez a magával ragadó életrajzi, és dokumentarista mű egy veszélyeztetett ország lélegzetelállító szépségeihez kalauzolja el olvasóit, egy elszánt környezetvédő kivételes életén és megrázó halálán keresztül. 2006. januárjában, Joan Root, a hatvankilenc éves természetbarát, Oscar-díjra jelölt vadvilági filmkészítő és rendíthetetlen környezetvédő, két férfi áldozatává vált saját hálószobájában, a Naivasha tó partján. Mark Seal, sokat megélt újságíró eredt az izgalmas gyilkossági történet nyomába, és talált rá a tragikus halál valamint az azt megelőző kivételes élet felejthetetlen történetére. Az igazság iránt érzett kielégíthetetlen szomjúságával tárja elénk Joan Root mélyen megható életét, akinek rejtélyes képessége volt az állatokkal való kapcsolatteremtésre. A rámenős Alan Root forgószélszerű udvarlását, házasságukat, és több mint húsz év kalandjait, szenvedélyes szerelmüket, és meghatározó jelentőségű természetfilmes munkásságukat osztja meg olvasóival. A könyv bemutatja házas- és munkatársi kapcsolatuk megdöbbentő darabokra hullását, valamint Joan makacs küzdelmét, hogy önmagát és a partvidéket újraépítse. Mindemellett a „Vadvirág” egyben Kenya története is. Egy ország története, az afrikai vadon ritkaságainak egyik utolsó helyőrségéé, amit a környezetvédők és az üzletemberek közt dúló háborút kihasználó korrupt vezetés tizedel. Joan Root, Kenya szebb jövőjéről álmodott, egész életében harcolt, csendes hősiességgel és félelmet nem ismerő bátorsággal, hogy álmát valóra válthassa. Az élete idejekorán véget ért, de hagyatéka tovább él.
Ehhez a témához, Afrika, vadvédelem még további olvasmányok és filmek is hozzátartoznak. Benyomásokról majd akkor.

Tennessee Williams: Orfeusz alászáll

A Nemzeti Színház repertoárján 2009. december 19-e óta szerepel Tennessee Williams Orfeusz alászáll című darabja. A mű valódi dráma, van benne szerelem, gyilkosság, pletyka, izgalom. Az igazság az, hogy még sohasem láttam színházban drámát, mindig valamilyen komédia, vagy vígjáték szerepelt az "étlapon". Most megtörtem eme hagyományt, s visszatekintve az előadásra meg kell állapítanom, hogy nagyon tetszett.

A szinopszis:
"A porban és unalomban fuldokló amerikai kisváros a közege és helyszíne Williams történetének. Az olasz bevándorló borkereskedő és szeszcsempész lánya, a Lady, férjét Jabe-et, a város nagyhatalmú, sötét múltú polgárát hozza haza a memphis-i kórházból. Reménytelenül szeretetnélküli életük utolsó szakasza érkezett el, a városszerte már köztudomású halálos betegség utolsó napjai. A Lady, a forróvérű asszony nem kíván eltemetkezni urával együtt, a váratlanul érkező szerelmet, mely egy veszélyes és vad fiatalemberben testesülve – Orfeusz alakjában – jelenik meg, önfeledt odaadással fogadja. Udvaros Dorottyát láthatják a Lady szerepében, az ifjú Orfeuszt Szabó Kimmel Tamás játssza. Idegenként az idegenek közt, egymás álmaiba menekülve éri őket utol a végzet – miközben feltárulnak féltve őrzött titkok, bűnök – a város lakói kegyetlenül megtorolják nem csak szerelmüket, hanem menekülésüket a szabadságba. " a Nemzeti Színház honlapjáról...

A nézőtér és a színpad elrendezése nem mindennapi volt. Alapesetben a színpaddal szemben van a nézőtér, nos itt középen helyezkedett el a pódium, s két oldalt a nézőtér. Így más szemszögből is látszottak a színészek, érdekesebbé, látványosabbá tette az előadást. A színpadi technikák is figyelemre méltóak voltak (nem hiába... a Nemzeti a nemzeti): a színpad nagy részét egy lépcső foglalta el, mely a darab közben sokszor forgott körbe;  a másik furcsa, szokatlan megoldás a színpad két végére projektorral kivetítették az éppen játszó színészeket.

Udvaros Dorottya volt az egyik főszereplő, szeretem a hangját és jól játszik, de nekem valahogy most túl erőltetettnek tűnt. Az is lehet, hogy legutóbb vígjátékban láttam őt, s ahhoz viszonyítok. Egyébként zseniális színésznő. A férfi főszereplő Szabó Kimmel Tamás volt (Made in Hungária, Megy a gőzös című filmekben játszott). Meglepetésemre, hatalmasat alakított. Főleg a darab elején elénekelt, s elgitározott "magánszáma" tetszett a legjobban. Van hangja! Jó is.
Az idős férjet Bodrogi Gyula alakította, nem sokszor volt a színpadon, viszont hitelesen adta elő a szerepét. Elhittem neki, amit játszott. Játszott még a darabban Molnár Piroska, ő alakította az idős férj ápolóját. Murányi Tünde és Söptei Andrea igazi amerikai kisvárosi pletykafészkeket alakítottak, cifrás ruhában. No és a szenzáció Péterfy Bori megjelenése volt. Egy kissé hibbant, vad, tápszeres csajt alakított, aki mindig valamilyen balhéba keveredik. Természetesen ő is szerelmes lesz az ifjú idegenbe, s mindenáron meg akarja kaparintani magának... Több kevesebb sikerrel. A seriffet Szarvas József, a nejét a verébalkatú Nagy Mari játszotta, igen hitelesen. Az néger ördögűző szerepében Gergye Krisztián (koreográfus) lépett színpadra.


Érdekes darab volt, ajánlom mindenkinek. Egyszer talán elolvasom az eredeti művet is. Az utolsó mondat is nagyon tetszett: "A vadállatok bőre mindig megmarad." - Péterfy Bori felveszi az ifjú hős bőrkabátját, s távozik a színről. Képek a darabból ide kattintva....

Az olvasóközönség