Papírkutyák

Pár hét kihagyás után ismét elmentem a Tér-Film-Zene Fesztiválra a Westend tetejére. A háromnegyed kilenckor kezdődő Papírkutyák című filmet akartam megnézni. Mint mindig, most is a vetítés előtt egy zenei produkció szórakoztatta a nagyérdeműt. A fellépő St. Martin volt (a hosszúhajú, szaxofonos). A székekből kialakított nézőtéren annyian voltak, hogy az leírhatatlan, tömegek hosszú sora.

Ahogy körbenéztem a nézőkön, mindenki átszellemült arccal hallgatta és nézte a zenészt, némelyek énekeltek, tapsoltak, járt a lábuk ritmusra. Nekem személy szerint annyira nem tetszik ez a fajta muzsika, egy kicsit populárisabbra vette a stílust (egy St. Martin számot ismerek még a kilencvenes évek közepéből-végéből, de az teljesen más hangzású).

Háromnegyed kilenckor természetesen még nem kezdődött el a film vetítése, vártam, hogy majd a nép tömegesen elhagyja a helyszínt, így lesz hely a számomra. Elég lassan ment a helykeresés, de aztán mégis csak sikerült leülni.

Eszméletlen sok reklám a film előtt, majd elkezdődött végre körülbelül nyolc ötvenötkor.

Nem tudtam mire számítsak, mert szinte semmit nem hallottam a filmről ezelőtt, igaz egy bemutatót láttam már fél szemmel, de nem igazán fogott meg.

A történetet lásd a hivatalos honlapon.

Nos a film nem nyerte el a tetszésemet, bár egy-két poénon azért lehetett nevetni. Az egész számomra olyan volt, mintha az Olsen-banda valamelyik történetét látnám magyar kiadásban. A szereplők nevei fogtak meg igazán, találóak és viccesek: Kuplung és Csumpi, Jozsó, Zárzorró, Trolibusz. A zenéje is kellemes Berkes Gábor szerzeménye.

Még egyszer nem szeretném megnézni.