2010. február 28., vasárnap

Engedj be!

"- Tényleg tizenkettő vagy?
- Igen. Csak már nagyon régóta vagyok tizenkettő."

Amióta csak hallottam erről a filmről, nagy várakozásaim voltak vele kapcsolatban. Mindenhol csak jó kritikákat olvastam róla, hallottam a megannyi díjról, amelyet bezsebelt, így amikor TÁTK-s filmklub volt, úgy döntöttem, remek alkalom lesz, hogy végre megnézzem. Nem is kellett csalódnom.Az Engedj Be! (Låt den rätte komma in) története a nyolcvanas évek elején játszódik, Stockholm lepukkant külvárosában, Blackebergben. Itt él hősünk, a tizenkét éves Oskar Eriksson, aki teljesen átlagos, munkásosztálybeli iskolás fiú, már ha a magányos, visszahúzódó viselkedést és a rituális gyilkosságokról szóló terjedelmes újságcikk-gyűjtemény dédelgetését átlagosnak lehet nevezni. A környéken egy nap egy brutális módon meggyilkolt fiú holttestére bukkannak, nem sokkal azután, hogy új lakó költözött a negyedbe, ami természetesen egy kicsit se gyanús (bár egy olyan világban, ahol az sem kelt semmilyen gyanút, ha egy végrendelet négylábú kedvezményezettjei a végrendelet kihirdetésének éjszakáján eltűnnek, akkor semmin sem csodálkozom). Az iskolában gyakran kigúnyolt és bántalmazott Oskar megismerkedik az új szomszéddal, aki gondozójával együtt költözött a városba, egy furcsa lánnyal, Elivel, aki nem képes elviselni a napfényt és az élelmet, és nem tud bemenni olyan helyre, ahova nem hívják. Éjszakánként találkoznak a lakótelep játszóterén, és mivel mindketten magányosak és számkivetettek, hamar összebarátkoznak. Eli arra inspirálja Oskart, hogy álljon ki magáért, és üssön vissza, ha bántani akarják.
A lánynak azonban sötét titka van. Gondozója, a magát az apjának kiadó Håkan ugyanis minden éjjel gyilkol és lecsapolja áldozatai vérét, hogy Eli csillapíthatatlan, természetellenes szomját oltsa. Oskar és Eli bimbózó ifjonti románca elé leküzdhetetlennek tűnő akadályt gördít, amikor a fiú rádöbben, hogy egy ősöreg vámpírt szeret. Mit és mennyit képes a szerelem megbocsátani?
Az Engedj Be! nem átlagos horrorfilm, és nem is átlagos vámpírmozi. Akinek a vámpírokról a Twilight jut az eszébe, az nagy valószínűséggel csalódni fog, remélhetőleg kellemesen. Nem is annyira horror és thriller, mint inkább dráma és egy bizarrul kicsavarodott szerelmi történet, melynek pusztán alapja a vámpírfolklór, melynek a történet klasszikus, a modern történetekben nem is használt elemeit is újra előveszi, mint azt a tényt, hogy a vámpír nem mehet be olyan helyre, ahova nem hívják - erre utal a film címe is, amely a magyar fordításban ugyanúgy utalhat a kismalacnak csúfolt Oskarra is, akit osztálytársai A három kismalac című mese jól ismert sorával gúnyolnak.
Nem egyszerűen egy filmről van szó, teljes meggyőződéssel merem állítani, hogy ez már akár művészetnek is tekinthető. Lassan kibontakozó története már-már primitívnek tekinthető, két egyszerűen követhető, teljesen összefonódott szálon fut, de minden annyira a helyén van és annyira hibátlan, hogy ez nem minősül hibának. A történetnek számos mozzanata marad a háttérben, feltáratlanul maradnak olyan titkok és rejtélyek, amelyek megoldása a nézőre hárul, kivéve természetesen ha az a néző már olvasta az eredeti regényt, melyben ezek mind megmagyarázódnak. Jórészt homályban marad az is (a filmben legalábbis), hogy mit értett Eli az alatt, hogy "nem vagyok lány". Nem is akarom lelőni a poént.
A lepukkant környék, a hideg skandináv tél hátborzongatóan nyomasztó atmoszférát kölcsönöz a filmnek, minden mozdulatlannak hat, mely szinte tükrözi Oskar állapotát a film elején: nyomasztó helyzetben, a gyermekkor és a pubertás közé zárva, képtelenül magát elfogadtatni a környezetével, minden esély nélkül arra, hogy kitörhessen belőle. Később, ahogy a dolgok lassan kezdenek megváltozni körülötte, és fény derül sok titokra, egyszeriben rádöbbenünk, hogy a mindent átható mozdulatlanság Eli örökké változatlan nemlétének tükörképe. Mindkét karakter, és a köztük lévő viszony is ugyanolyan melankolikus, mint a film maga.
Nem szigorúan vámpírfilmként kell felfogni a filmet, ez puszta beskatulyázása lenne egy olyan kategóriába, melybe nem igazán tartozik bele. Nem a vérszíváson és az örökléten van a hangsúly, hanem a két fiatal főszereplő kapcsolatán, magányosságon, menekülésen és barátságon, a felnőtté válás nehézségein és elutasításán. Az ellentétek filmjéről van szó: a gyermeki ártatlanság és a vámpíri kegyetlenség, a mozdulatlanság és a változás, felnőtté válás és gyermeki lét, gyengéd szerelem és véres erőszak kontrasztja határozza meg a művet. Az Engedj Be! egyszerre gyöngéd és hátborzongató, csók és szerelem, illetve vér és halál bizarr, groteszk, de megindító és lenyűgöző elegyére számíthat az, aki úgy dönt, hogy megnézi a filmet.
Kár, hogy készül belőle az amerikai remake. Megdöbbent, hogy az amerikaiak egyszerűen képtelenek minden európai filmet felfogni, mert túl idegen és érthetetlen a számukra, és ezért rögtön kell csinálni egy olyat, amelyik Amerikában játszódik, és angolszász protestánsok a főszereplői. Gondoljunk csak itt a Keanu Reeves-féle Constantine-ra (a brit Hellblazer képregényből), a 2005-ös Világok Harca mozira (a Tom Cruise-osra), és még szörnyűbb belegondolni, hogy egy hajszálon múlt, hogy a Harry Potter filmek nem jutottak erre a sorsra. Köszönjük, Amerika!

Mindazonáltal, hogy jobb hangulatban fejezhessem be a kritikát, a regényeredeti Hívj be! címen Magyarországon is kapható. Jó vastag, szóval nem biztos, hogy mindenki el akarja majd olvasni. De azért csak hajrá.

2 megjegyzés:

  1. Néhány HÖKös szervez a karunkon kedden esténként egy filmklubot. Nem tudom, hogy téged elengednek-e, meg a közönség egy része a film alatt olyan mennyiségű alkoholt fogyasztott olyan hangosan, hogy lehet, hogy ez visszatartana az esemény meglátogatásától.

    VálaszTörlés

Irattár

Az olvasóközönség