Nyilván olyanok is olvassák ezt a blogot, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy vajon melyik sorozatról beszélek éppen, így megkímélem a nyájas olvasót az éjszakákon át tartó, ágyban forgolódással járó hosszas tanácstalan töprengéstől: a Star Trek: Enterprise-ról van szó, mely afféle fekete bárány a Star Trek-rajongók között, amelyet mindenki utál, vagy legalábbis utálja, ha nem akarja, hogy vasvillával kergessék ki a Star Trek-klubokból.
A sorozat az ötödik élőszereplős, összesen a hatodik Star Trek-sorozat volt, és 2001-2005 között futott a UPN csatorna műsorán. A csatorna a Paramount filmstúdió sajátja, és megszűnése előtt köztudottan az afroamerikai és vidéki suttyó népesség volt a célközönsége, akiknek vélt vagy valós igényeikhez igazították a műsorkínálatot (lásd: Maunika Só, Józsi Barát et cetera). Az Enterprise Rick Berman és Brannon Braga szerelemgyereke, és megszületésének körülményei is legalább annyira komorak, mint megszüntetésének. Ez a két szebb napokat is látott úriember ugyanis ép ésszel nem fogta föl azokat az érveket, melyek szerint a Star Trek franchise évek óta tartó stagnálásának (az előző sorozat, a Voyager nézettsége folyamatosan apadt) a csatorna konokságán kívül az ő kiöregedésük is az oka, és úgy döntöttek, megpróbálnak új életet lehelni a Star Trekbe, egy vadonatúj tévésorozattal.Sajnos, mint kiderült, annyira nem is volt vadonatúj. A történeteket a szerzőpáros korábbi sorozataiból (Az Új Nemzedék, illetve a Voyager), míg a szereplőket az eredeti sorozatból kölcsönözték. A miliővel sok mindent lehetett volna kezdeni, de sokáig nem találták meg a helyes utat sem a háttértörténettel, sem a karakterekkel, sem a történetmeséléssel, a történetek gyakran szárazak és kiismerhetőek voltak, és deja vu érzete lepte be az egészet, szinte mintha a Voyager folytatása lett volna. A karakterek sem sikeredtek túl eredetire, lévén a készítők megpróbálták valamelyest az eredeti sorozat Kirk-Spock-McCoy triumvirátusát újrateremteni, amely a nekik megfelelő három karakter túlhangsúlyozását eredményezte. Egészen a negyedik, utolsó évadig nem talált igazán magára a sorozat, de félreértés ne essék, az első két évadnak, és az áthangszerelt harmadik évadnak is megvannak a maga gyöngyszemei, csak elég erősen kell keresni őket.A sorozat kétszáz évvel az eredeti sorozat történései előtt játszódik, 2151-ben. Az az utópia, amely a Kirk kapitány korabeli emberiséget jellemezte, csak ábránd még. Az univerzum veszélyes hely, tele kalózokkal és folyamatosan egymás torkának ugró idegenekkel, s az emberiség még csak most próbálgatja nemrégiben felfedezett szárnyait, a velük először kapcsolatba lépett idegenek, a vulkániak hathatós, de erősen visszatartó segítségével (akik kissé olyanok, mint a szülő, aki az első évben megtanítja a gyerekét járni és beszélni, aztán a következő ötvenben megpróbálja rávenni, hogy üljön le és fogja be végre). Nem nézik jó szemmel, amikor a Csillagflotta egy olyan űrhajó megépítését tervezi, amely lehetővé tenné, hogy az emberek végre felfedezzék a galaxist, és állandóan zaklatják Henry Archer mérnököt, aki a hajtóművet tervezné. Tiltakozásaik ellenére az Enterprise csillaghajó 2151-ben elkészül, és egy csillagközi háború áldozataként nálunk (azazhogy az Oklahoma állambeli Broken Bow-ban) lezuhanó klingon (gyengébbek kedvéért: rücskös fejű űrviking) hazaszállítása remek ürüggyel szolgál a Csillagflotta büszkeségének kipróbálására. A térhajtómű tervezőjének fia, Jonathan Archer megkapja a parancsnokságot, és nekivág a galaxisnak, csak arra nem gondol, hogy klingonunk hazaszállításával belecsökken egy téren és időn - múlton és jelenen is! - átívelő hidegháborúba, amelyhez képest a Star Trekben már megszokott csillagközi politikai helyzet rendszeres és meggondolatlan felforgatása csak hab a tortán.Mint minden Star Trek sorozatban, az Enterprise-ban is a hajó vezérkara áll a figyelem középpontjában, akik sajnos meglehetősen száraz és unalmas karakterekként tengetik jellegtelen napjaikat a csillaghajó szürke folyosóin, bár a harmadik-negyedik évad felé már valami személyiségféle kezd felderengeni bennük. Igazán megátalkodott rajongók utánaolvashatnak a különböző fan fiction-ökben, melyek egyenesen hihető és szerethető karakterekké varázsolják őket, és általában én is úgy tekintek rájuk, hogy ne forrjon fel az agyvizem.
Jonathan Archer kapitány (Scott Bakula): Ő az az ember, akire a macskámat sem bíznám rá, nemhogy a csillaghajómat. Hivatalosan képzett katonatiszt és diplomata, de mindkét téren olyan ordító hibákat követ el annak nevében, hogy bemutassa, mennyire tapasztalatlan még az emberi faj, amilyenekért már a huszadik században is minimum hadbíróság járt. Az írók általában azzal magyarázták mindenre kiterjedő bunkóságát, hogy iszonyú sokat stresszel a vulkániak miatt, akik visszatartják. Meg hogy két éve nem volt nővel. Miután a Föld a második évad végén kis híján elpusztul, azért megjön az esze, és rájön, hogy ő mégiscsak egy képzett katonatiszt és diplomata, így nyomban neki is lát a környéken a rendrakásnak, de ez már nem elég ahhoz, hogy megmentse őt a szememben. Ahhoz regényeket és fan fictionöket kell olvasni, hogy rájöjjünk, miért is ő a XXII. század legnagyobb hőse (remélhetőleg nem csak azért, mert ennél jobbat nem találtak). Nagy valószínűséggel tudatalatti mazochizmusa készteti arra, hogy napi rendszerességgel agyonveresse magát.
T'Pol alparancsnok (Jolene Blalock): A vulkáni kutatótiszt és agyonreklámozott "legjobb nő a hajón" (kételyeket lásd lejjebb). Hideg és racionális személyisége (épp kapóra jön, ugyanis Jolene drágába egy fikarcnyi színészi képesség nem szorult) és állítólagosan vonzó, szilikondús külseje közötti szöges ellentét karakterének az alapja. A kimért vulkáni racionalitás az ő esetében a primitív emberek sértegetésében és szemforgatásban nyilvánul meg, és mindezek ellenére gyakorta ő a legszimpatikusabb személy az egész hajón, hiszen kételkedése általában visszavezethető arra, hogy tudja, őrültekkel van körülvéve, és ő az egyetlen félig-meddig normális lény a nyolcvanhárom fős legénység közül. Archer kapitányt elnézve nem is hibáztatom érte.
Charles 'Trip' Tucker III parancsnok (Connor Trinneer): A hajó főgépésze, a nagybetűs Férfi a hajón, akire a rajongók a nyálukat csorgatják. A déli gentleman McCoy doktor után szabadon igazi déli suttyóval van dolgunk, és mint McCoy utánzat, kapcsolata a Spock-hasonmás T'Pollal szinte kötelező a hajón, bár az ő esetükben ez romantikus területre lép a harmadik évadtól, a rajongók legnagyobb örömére (a párosítás kedvelői roppant eredetien TnT-knek hívják magukat). Trip a legkedveltebb karakter a sorozatban, többek között azért, mert ő a legemberarcúbb tagja a legénységnek, aki minden helyzetben úgy viselkedik, mint a hétköznapi emberek, bár egyszerű, érzelmes személyisége természetes konfliktusba keveri T'Pol hűvös racionalitásával. Hajlamos rendkívül kínos helyzetekbe sodorni magát. Például ő az első földi férfi, aki teherbe esett (hidd el, nem akarod tudni).
Dr. Phlox (John Billingsley): Az idegen hajóorvos, akinek idegensége karakterének legfőbb jellemzője. Ő lenne a humoros karakter, bár humorának legtöbb része furcsa idegen fiziológiájából (széles számítógép-rajzolta vigyor, vállig érő számítógép-rajzolta nyelv, illetve hipergyorsan növő - és ehető - lábujjkörmök) vagy a denobulán nép kulturális hagyományaiból ered, lásd poligámia, hibernáció ésatöbbi. Gyakran használ nem szokványos gyógymódokat a legénység legnagyobb rémületére, és ragaszkodik hozzá, hogy népes állatseregletét (köztük több élet- és közveszélyes példánnyal, gondolj egy bizonyos Hagridra) is a hajón tartsa, akiket aztán az előbb említett lábujjkörmeivel etet. Mindig elképesztően vidám, még akkor is, amikor nem kéne. Évente csak hat napot alszik, de azt egyszerre.
Malcolm Reed hadnagy (Dominic Keating): Angol nemzetiségű fegyverzeti tiszt, az alapfelszereltségnek számító merev felsőajakkal. Trip legjobb barátja, ha kimenőjük van, mindig együtt mennek csajozni. A bibi az, hogy Malcolm valami iszonyatosan zavarba jön, ha nőt lát, mert a producerek két évig nem tudták eldönteni róla, hogy meleg legyen-e vagy sem, és az egyszeri néző számára úgy tűnik, a dolgok felrobbantásában leli egyetlen örömét, ahogy Hitler a retorikában. Sok rajongó azonban megkönyörül rajta, és a sok fan fictionben párositják össze a szintén félénk és zárkózott Hoshival. Ahogy Trip mindig kínos helyzetekbe keveredik, Malcolmnak általában súlyos sérülései szoktak lenni (bár nem olyan gyakorisággal, mint a kapitánynak).
Hoshi Sato zászlós (Linda Park): Kicsi, aranyos, félénk, rettentően okos, imádja a csokit és nem mellesleg gyönyörű. Ó, és japán. A hajó kommunikációs tisztje azon okból, hogy ötven nyelven beszél (ne kérdezd, hogyan), és villámgyorsan megtanul még egyet, ha a helyzet úgy kívánja. Szóval a hölgy annyira kocka, amennyire csak lehet, épp ezért elég félénk és zárkózott, megszeppent kis virágszál, amikor még a hajóra jön (és talán ezért párosítják annyian a kimért és hűvös angol Reed hadnaggyal, köztük jómagam is), bár miután rájön, hogy ezek az emberek szeretik és elfogadják, gyorsan beilleszkedik. Ennek ellenére a szerepe nagyrészt abból áll, hogy felveszi a csillagközi telefont, mert sajnos vele se tudtak mit kezdeni a készítők. Mert a "jó nő" szerep már le volt osztva T'Polnak, és ezért Hoshit gyakran úgy kezelték, mintha ott sem lenne. Pedig benne is lenne annyi lehetőség, de ezt sem használták ki túl gyakran.
Travis Mayweather zászlós (Anthony Montgomery): A hajó kormányosa. Teherhajón nevelkedett, és nem nézték otthon jól szemmel, hogy katonának állt. Állandóan vigyorog, igazi humor harold. És úgy nagyjából ennyi. Tulajdonképpen egy túlfizetett statiszta, mert vele aztán végképp nem is akartak kezdeni semmit. Pedig azok a fan fictionök, amelyek róla szólnak, igazi gyöngyszemek, és megmutatják, hogyan lehetett volna jó történeteket keríteni köréje. A sorozatban azonban általában csak ül a kormánynál és... hát, kormányoz. Meg általában Phlox újabb kísérletének vagy az aktuális gonosz idegen létforma támadásának néma szenvedő alanyaként funkcionál.
Porthos (Prada, később Breezy és Windy): Archer kapitány beagle fajtájú kutyusa a legaranyosabb tagja a legénységnek (de csak szigorúan Hoshi után). A legfőbb alapszabály, hogy nem szabad neki túl sok sajtot adni, mert az megháborgatja gyönge kis gyomrát. Van három testvére, és nem jár érte pont, ha kitalálod, hogy hívják őket (na jó. Athos, Aramis és D'Artagnan).
Mindezek után nem csoda, hogy a harmadik évadban a leállítástól való félelemben kissé áthangszerelték a sorozatot, amelynek meglepően eredeti apropóját 9/11 szolgáltatta: egy gonosz idegen faj megtámadta a Földet egy távirányítású bombával, és az Enterprise legénységének meg kellett találnia a távirányítót, mielőtt a Halálcsillag léptékű változatot is kipróbálják anyabolygónkon. A sorozat igazából csak a negyedik évadra találta meg önmagát, amikor új vezető producert, Manny Coto-t vették föl, sajnos bevallottan arra, hogy a maradék egy évadot leforgassa. Ekkor ugyanis már úgy állt hozzá a UPN vezetősége, hogy mivel száz epizód kell ahhoz, hogy a sorozatot máshova is eladhassák, elég lesz a négy évad. Ráadásul, ha leállítják a sorozatot, akkor lesz jogalapjuk Bermant és Bragát mint megbukott producereket nyugdíjazni, akik kiégésük miatt egyre inkább szálka voltak a vezetőség szemében. Igazán kár, mert a negyedik évad minden rajongó szerint a legjobb volt: két-három epizódos történetek sorozata arról, amelyről ennek a sorozatnak igazán szólnia kellett volna: hogy ebben a kaotikus környezetben, ami a mi Földünk közvetlen környezete, hogyan tehet rendet a még csak szárnypróbálgató ember, a kereskedőket fosztogató kalózok és állandóan egymás torkának ugró idegenek között (miközben az eredeti Star Trek-ben megemlített romulán háború egyre közeleg). Sajnos a negyedik évad vége a sorozat végét is jelentette, és a történetet csak a könyvek vitték tovább.
Bár az Enterprise egy olyan sorozat volt, amelyen rendkívül látszott, hogy balszerencsés csillagzat alatt született, és tényleg mintha összeesküdtek volna az elemek, hogy sikertelenné tegyék, számos hibája ellenére egy élvezhető tévésorozat, amelynek megvannak a maga érdemei, különösen a negyedik évadban. A kései epizódok, a regények és a rajongók által írt fan fiction-ök mind megmutatják, mire képes ez a sorozat, ha teljesen kihasználják a belőle adódó lehetőségeket. Bár nem a legjobb a pakliban, azért még mindig jobb, mint a kettes tévé vagy a retekklub átlagos műsorkínálata.
Képek:
Balról jobbra: A vigyori, a jégcsap, a brit, a balfácán, a cuki, a suttyó és a szórakozott professzor.
Ne érdekeljen, ha esik a hóóóó, mert nyaralni visz az álomhajóóóó!Linkek:
Enterprise a Memory Alphán, a Star Trek-es Wikipédián (angol)
Rajongói oldal epizódismertetőkkel, képekkel és más egyebekkel (angol)
Ha már beszéltem róla, akkor a fan fiction-ökhöz is linket kell adnom (angol), csak tessék figyelembe venni Sturgeon törvényét, mely így szól: "Mindennek a kilencven százaléka szar." Tehát ne tessék elbátortalanodni, ha az első nem tetszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése