Az egyik kedvenc klasszikus művem az Egy kiállítás képei, melyet Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij orosz zeneszerző alkotott meg 1874-ben. Az ihletet egyik barátjának posztumusz kiállítása adta, melynek képeit zenésítette meg. A tájképek és vázlatok Muszorgszkijból az emberi élet és pszichikum, a nép képzeletvilágának csodálatosan színes megfogalmazásait váltották ki – rá jellemző módon.
Az eredeti mű zongorára íródott, majd később Ravel hangszerelte át, melyet szerintem mindenki hallott már életében egyszer. (Ha nem, akkor mindenképpen pótolja, mert szerintem csodálatos mű.)
Az ismert promenád tétel (séta tétel) ötször visszatér a mű folyamán más-más hangnemben és feldolgozásban; összefűzi és elválasztja a különböző karakterű tételeket, zenei formát biztosít.
Az első kép címe: A Gnóm. Ezt egy törpének és egy csúnya, púpos embernek képzelem el, aki kicsit ijesztő látványú, mogorva, talán ezért félhetnek tőle az emberek.
Az Ódon várkastély kép egy dombon álló kastélyt ábrázol, itt szinte már élet sincs, a varjak a levegőben repdesnek, kihalt minden, csend van, az ódon, öreg illat átjárja a környéket. Hűvös van. Sötét. Talán ősz.
A játszótér vagy Tülériák kertje tételben a gyerekek rohangálnak, jönnek-mennek. Hintáznak. Az anyukákhoz szaladoznak, veszekednek.
A Bydlo (ökrökkel vontatott nagykerekű lengyel szekér) kapaszkodik fel a dombon, a sárban, az állatok minden erejüket beleadják, húzzák-húzzák, keserves munka számukra. Mennek az országúton.
Kiscsibék tánca a tojáshéjban. Most keltek ki, rohangálnak ide-oda, annyira törékenyek és picik. Az anyjukat keresik, ide-oda futnak gyorsan. Aztán végül az anyjuk mellett biztonságban érzik magukat. Néhányuk elkóborol, vissza-vissza talál újra a tyúkanyóhoz.
Samuel Goldenberg és a Schmüle. Két zsidó. Az egyik gazdag, a másik szegény. A hatalmas és fösvény hitelező kéri a pénzét. Schmüle könyörög, most nem tudja kifizetni a tartozását. A gazdag kérlelhetetlen. Neki kell a pénz azon nyomban.
A forgalmas limoges-i piacon vagyunk, kofák és vásárlók közt. Alkudoznak. Nagy a nyüzsgés. Adok-veszek.
Egy hirtelen képváltás és már a föld alatt is vagyunk a Katakombákban. Az alagutat átjárja a nyugalom, csontok, koponyák mindenütt, óvatosan lépdesünk, emlékezünk. Majd a Holtakkal a holtak nyelvén kép jön (ez szerintem egybeforr az előzővel).
Az orosz népmesék gonosz boszorkája, Baba-Jaga jelenik meg szemünk előtt. Hosszú, loboncos haja, bibircsókos arca rémisztő, talán még seprőnyelet is ragad és azon repül. Ijesztő. Nem tanácsos a közelébe kerülni. Táncot lejt a tűz körül, átkot szór a fejünkre.
Majd elérkezünk a kijevi nagykapuhoz, amely óriási, gyönyörű, ajtajai kitárulnak, ünnepélyes öltözetbe bújt emberek vonulnak be a városba, ünnepelnek. Napsütés, emelkedett hangulat. Minden jó, ha a vége jó...
Utóirat: bocs a tőmondatokért, miközben írtam, hallgattam a művet, s a hatása alá kerültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése