Márai Sándor: Ólomöntés

Régebben az emberek könnyű szívvel hittek, igényesen, jókedvűen. A baj az, hogy már egészen okosak, kitanultak, óvatosak és beavatottak vagyunk és nem merünk kívánni. Ezek a valószínűtlenül oktató erejű esztendők megtanítottak reá, hogy vágyainkban is óvatosak legyünk, mintegy racionalizáltuk ábrándjainkat. Régebben dupla fedelű aranyórát kívántak az emberek, ezer holdas birtokot, s a tetejében jó egészséget nyolcvan évig, százezer forintot, kedves és tehetséges unokákat s közéleti tisztségeket, amelyekért remuneráció [nyereségrészesedés, jutalmazás, díjazás] is jár. Ábrándjaink ma negatívak. Ne mondják fel állásunkat, ne csökkentsék fizetésünket, ne vigyék el adóba a zongorát, ne emeljék fel a házbért! Lefelé licitálunk. Nincs képzelőerőnk többé. Családi házat, verandával és gyümölcsössel, kívánni se merészelünk többé; az ólomtól mindössze azt reméljük, hogy megmutatja az új házbérnegyedet, amikor gond nélkül fizetjük ki a kétszoba-konyha bérét. Az ólom unja és megveti ezt a vágytalanságot. Régen követelőztek az emberek, szemtelenül idézték a végzetet, teli pofával sorolták fel vágyaikat és igényeik lajstromát; s az ólom engedelmesen mutatta az emberi vágyak árnyképeinek ábrándját, mutatott bölcsőt és koporsót, de közben mutatott aranypénzzel tömött zsákot és boldog öregséget is. Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. Ezért nem mutat semmit. Mert a világ, az ó-, mint az újesztendőben olyan és annyira van csak, amennyire és ahogy akarjuk, hogy legyen. A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. Amire az ember nagyon és ordenáré erővel vágyakozik, az már van egy kissé. Tessék szemtelennek és szerénytelennek is lenni az új esztendőben. Hiába nem megy másképp.