Jane Austen mánia

A karácsonyi szünetben tobzódtam a kosztümös filmekben, főleg Jane Austen adaptációkban. (A családom hímnemű tagjai már különböző szankciók bevezetésére készültek, ha nem hagyom abba.)Megnéztem az Emmát, háromféle verzióban, az Értelem és érzelem címűt kétfélében, valamint a Büszkeség és balítéletet. Ennek a Keira Knightley főszereplésével készült moziváltozatát már mellőztem, mert szerintem pocsék, hiába tűnik fel nagy kedvencem: Donald Sutherland, mint a Bennet család feje.
A három Emma:
























Az egyik egész estés változat 1996-ban készült Gwyneth Paltrow és Jeremy Northam főszereplésével készült mozifilm, a másik egy tv-s feldolgozás, ugyanebből az évből, amelyben Emmát Kate Beckinsale, Mr. Knightleyt pedig egy Mark Strong nevű színész játssza. A harmadik variáció egy mini-sorozat, négy résszel, ebben Romola Garait és Jonny Lee Millert láthatjuk. A filmek közül egyértelműen a mozis változat a befutó, sokkal hűebb Austenhez és a kor bemutatása is tetszetősebb, nem beszélve a szimpatikusabb és szerethetőbb főhősökről. A tv-s változatban nehezemre esett elhinni, hogy ez a csinos, életvidám lány beleszerethet ebbe a búsképű, szúrós tekintetű, zord Mr. Knightleyba. Gwyneth százszor jobb Emma, mint kolléganője, az írónő is ilyennek képzelte volna el, elkényeztetett úrilány, ugyanakkor végtelenül jószívű és szeretnivaló, aki képes tanulni a saját baklövéseiből.
A minisorozat 2009-ben készült Angliában. Feliratosan néztem végig, mert itthon még nem vetítették.

A szereplők mind rendben vannak, mondhatni odáig voltam értük, bár a címpszereplő hölggyel kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy biztosan sokszor látta a Gwyneth-féle alakítást, mert nagyon hasonlított hozzá. Mr. Knightleyt pedig egyenesen imádtam, én ilyennek láttam a könyv olvasásakor, ez a férfiú pedig egy az egyben megfelelt az elképzeléseimnek. Okos, intelligens, figyelmes és odaadó, és kellőképpen ( nem szívdöglesztően) jóképű. Jó volt. Érdekes, hogy ő játszik a Mansfield Parkban is, amit még a szünet előtt néztem meg, az pontosan tíz évvel a sorozat előtt készült.

A két Értelem és érzelem:

Méltán kapott Emma Thompson ezért forgatókönyvért Oscart, a végeredmény tökéletes lett. A szereposztással is elégedettek lehetünk, hiába: az európai színészek a legjobbak. A másik próbálkozást a királyi tv csatornán látthattuk az elmúlt napokban, ami mélységes csalódást okozott nekem. Az volt az érzésem, hogy az összes színész hullafáradt, esetleg erősen másnapos, ráadásul a szomszédos stúdióban biztosan valami irtó fontos filmet forgatthattak, azért volt mindenki olyan halk és halovány.

A történet lényege éppen az érzelmek mélységének bemutatása lenne, a szevedély mindent elsöprő hevessége, amelynek még az értelem sem állhat útjába, ehhez képest a sorozaton halálra untam magam. Emma Thompson Elinorja maga a megtestesült önuralom, a nyugodt, mindent elfogadó, szinte belenyugvó beletörődés a dolgok alakulásába, mestere az érzelmek palástolásának, erős és karizmatikus. A másik Elinor szánalmas, nem bölcs, hanem színtelen, semmitmondó. Ugyanez vonatkozik a Mariannét alakító hölgyre is, ha már szeret, szeressen lángolva, ha szenved, szenvedjen igazán, úgy ahogy Kate Winslet teszi, amikor a zuhogó esőben állva csalfa szerelmese nevét suttogja, az embernek összeszorul a szíve a sajnálattól és a szinte tapintható fájdalomtól. A férfiak is csak a filmben férfiak igazán, minden nőt levennének a lábukról: A komoly Brandon ezredes (Alan Rickman), a nagy szívével és hűségével, Edward (Hugh Grant), aki olyan idiótán esetlen, hogy csak szeretni lehet, még a csapodár Willoughby is kedvelhetőbb, mint a sorozatban, mert egy pillanatra még az ő romlott karakterében is meglátni az esendő szerelmest. A sorozatban a pasik szinte suttognak, még ha indulatosak is, nem éreztem katarzist amikor a happy end bekövetkezett. A moziváltozatot pedig megnézném újra és újra, és meg is fogom tenni.

Büszkeség és balítélet kétszer:


Ez a hatrészes BBC feldolgozás a kedvencem, szerintem ez a legjobb feldolgozás az összes közül, és nincs olyan év, hogy ne nézném, meg. Lassan már hagyománnyá kezd ez nálam válni. Lenyűgznek benne a szereplők, Jennifer Ehlére pont passzol Elizabeth karaktere, kedvelem a kis félmosolyait és azt, hogy olyan szókimondó és mégsem sértő, csak kiáll az igazáért. Colin Firth... hát ő Mr. Darcy. Annyira utálatosan nagyképű az elején, ahogy lesajnál mindenkit, hogy azért csak rajongással lehet nézni rá, ami később fokozódik attól, ahogy Elizabethre néz, a szerelemtől megnyúlt és némileg rémült ábrázattal.
A sorozatban van a két legelképesztőbb lánykérés, ami a világirodalomban szerepel: az első Collins tiszteletes kérője Elizabeth felé, röhejes mennyire nem figyel a lány reagálására. A másik magáé Mr Darcyé, aki megalázónak, szinte lealacsonyítónak tartja Elizabeth iránti érzéseit, és úgy véli a lány csak hálát érezhet iránta, hogy mindezen kételyek dacára mégis feleségül kéri. Ahogy előadja ezt a kifacsart szerelmi vallomást, egyszerűen elképesztő modora, és a másik legelemibb emberi érzéseinek a semmibe vétele. Pompás kis monológ.
Ami nagyon magával ragadó a filmben az a Bennet házaspár kettőse. Két ellentétesebb habitusú embert el sem lehet képzelni, anyu egy izgága ideggombóc, apu pedig a megtestesült nyugalom szobra, akit semmi sem zökkent ki csendes, lassú modorából. Még Anglia legostobább leányai sem.
A másik filmre nem vesztegetnék sok szót: halva született ötlet volt Keira Knightleyt szerződtetni erre a szerepre, cseppet sem szellemes, cseppet sem vonzó és egy cseppet sem Elizabeth Bennet. Mr. Darcy pedig: langyos. Ennyi.

Olvassatok és nézzetek Jane Austen műveket. Megéri.