2009. szeptember 3., csütörtök

Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe

Tegnap kezdtem el olvasni Oscar Wilde egyetlen regényét, mely az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet.
Dorian Gray gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz: a pincébe elrejtett képmás életre kel...
Az első pár oldal után találtam egy-két jó mondatot:
"De a szépség, az igazi szépség ott végződik, ahol az értelmes ábrázat kezdődik. Az értelem már önmagában is bizonyos túlzás, és megbontja az arc harmóniáját. Mihelyt leül az ember gondolkozni, csupa orr lesz, csupa homlok vagy más efféle szörnyűség. Nézz csak rá azokra az emberekre, kik a tudományos pályán valamire vitték. Milyen rútak mind. Kivéve persze a papokat. De a papok nem gondolkoznak. A püspök nyolcvanéves korában is folyton azt ismétli, amire tizennyolc éves ifjú korában tanították, ezért mindig bájos és kedves marad."

Aztán tovább olvasva ismét megragadott egy, melyet mégegyszer visszaolvastam, ízlelgettem a szavakat, elgondolkoztam rajta:

"Azok a szenvedélyek zsarnokoskodnak rajtunk legerősebben, melyeknek eredetét eltitkoljuk magunk előtt. Azok a leggyöngébb mozgatóokaink, melyeknek természete öntudatossá vált bennünk. Gyakran megtörtént, hogy azt gondoltuk, másokkal kísérletezünk, pedig tulajdonképpen magunkkal kísérleteztünk."

Kíváncsi vagyok rá, mi lesz a végkifejlet...
Egyébként a művet Kosztolányi Dezső fordította.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az olvasóközönség