"Kedves Mathieu!
Kedves Thomas!
Amikor kicsik voltatok, néha kísértést éreztem, hogy karácsonyra könyvet ajándékozzak nektek, mondjuk egy Tintin képregényt. Azután közösen végignézhettük volna. Én szinte fejből tudom a Tintineket, többször elolvastam őket.
Soha nem tettem, nem lett volna értelme, nem tudtatok olvasni. Soha nem fogtok olvasni. Végig építőkockát vagy kisautót kaptok karácsonyi ajándékba...
Most, hogy Mathieu olyan helyen keresi a labdáját, ahol már nem tudunk neki segíteni a keresésben, most, hogy Thomas ugyan még mindig e földön van, de értelmileg már nagyon is a fellegekben jár, mégiscsak megajándékozlak benneteket egy könyvvel. Egy könyvvel, amelyet nektet írtam. Hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyatékkal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni, amiről soha nem beszéltem.
Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hozzátok, és én nem vagyok angyal.
Meg akarom mondani nektek: sajnálom, hogy nem tudtunk boldogok lenni, és talán bocsánatot is kérek, amiért félresikerültetek.
Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus féltégla is.
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok.Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellet döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit."
Így kezdődik ez a könyv, amely valós eseményeket ír le egy család életéről ahol a három gyermek közül kettő fogyatékkal született. Szorongva kezdtem bele a téma súlyossága miatt, de mindennek ellenére végig tudtam olvasni, mert az író érzékenyen és némi iróniával adagolja a sokszor szívfacsaró hétköznapi epizódokat. Megrázó és nagyon elgondolkodtató, ilyenkor döbben rá az átlagember (úgy értem, akinek nincs a környezetében fogyatékkal élő), hogy talán a mi borzasztónak, elviselhetetlennek vélt problémáink ehhez képest semmiségek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése