A fülszöveg szerint ez egy sorsfordító regény, egy kétségbeesett, kételyekkel teli ember keresése. Egy megrázóan izgalmas mese. Akik már olvasták, azt ajánlják, hogy zsebkendőkkel felszerelkezve vágj neki az olvasásnak.
Ez a duma kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet. El kell magamról mondani, hogy nem vagyok vallásos ember, de nem vagyok igazán istentagadó sem. A családom eleve nem vallásgyakorló, és az istenhit sem volt soha része a mindennapjainknak, nem is beszéltünk róla, először a kor miatt, amelyben felnőttünk, aztán meg más dolgok váltak fontossá, eldöntendő kérdéssé. Valahogy mégis átszövi az életünket, nem is maga a vallás, hanem a hit. A mai napig szeretném megfejteni a mibenlétét, ha úgy tetszik a csodáját, hogy az a rengeteg ember miért hisz feltételek és kételyek nélkül és teljes odaadással, szívvel-lélekkel, és nekem ez miért nem megy csak úgy simán?
Gondoltam, ettől a könyvtől világosság gyúl a fejemben, és tudni fogom. De ugyanúgy megmaradtak a kérdéseim.
A regényben egy apa kirándulni viszi három gyermekét, de a túrán szörnyű tragédia történik: a legkisebb lánynak nyoma vész. A nyomozás közben rábukkannak egy elhagyatott, romos viskóra, ahol rálelnek a kicsi véres ruhájára, ám a nyomok itt megszakadnak, a gyerek holtteste nem kerül elő. Az apa hitét veszti és teljesen összetörik, mígnem pár év múlva egy fura levelet talál a postaládájában, amelyben maga isten hívja őt, menjen el a viskóba. Ott egy nagyon megrendítő találkozásban lesz része, jelen van az Atya, egy nagy hangú, nagy darab laza fekete nő személyében; a fiú, Jézus, aki arab férfi; és a szentlélek, ő pedig egy ázsiai nő. A regény teljesen lerombolja az eddig ismert istenképet, ez nem a bosszúálló, vétkeseket és bűnösöket megbüntető szakállas Úr, hanem egy mindenkit a keblére ölelő, megbocsátó, liberális istenség, akinek mindegy, hogy mit követtél el embertársad ellen, az ő gyermeke vagy, és megbocsát, kitárja előtted szeretettel csordultig teli szívét. Kettős érzéseket keltett bennem ez a leírás, ez egy szimpatikusabb istenfigura lenne, ha nem esne bele az érzelgősség csapdájába, néhol már nagyon sok volt, szinte csöpögős. Ezután rengeteg teológiai elbeszélés következik, bevallom, volt amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, és olyan is volt, ami bizony unalomba fulladt. Egyetértettem azzal ahogy levezette, miért ne ítélkezzünk mások felett, mégis nap mint nap megtesszük. Jó volt, ahogy a megbocsátás fontosságáról beszélt, értettem én, hogy ez miért fontos, de mindig az jutott eszembe, hogy én egy nagyon rossz ember lehetek, mert biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megbocsátani annak az embernek, aki kioltja a gyermekem életét. Tetszett, amikor azt mondta, a vallást nem ő találta ki, és nem kérte, hogy építsenek templomokat neki.
Sok, nagyon sok jó gondolat van benne, de mégsem tudott meggyőzni, mert a nagy kérdésre, hogy miért kellene istenben hinnem, nem adott választ. Nekem kevés a "vagyok aki vagyok" kitétel, nekem előbb tapasztalnom kell ahhoz, hogy higgyek. (Egyébként a könyvbéli "Papa" ezt fel is rója az embereknek, hogy csak azt hiszik el, amit látnak. Miért is?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése