Ma egy ballagáson vettem részt, s amit láttam, azt szerintem egy ideig nem fogom tudni elfelejteni. Hogy miért? Szembesültem azzal, hogy az az iskola ahová két évet jártam, kissé lezüllött, s a teljes anarchia jeleit mutatja. Mondjuk igen csak valóságos volt, hiszen hűen tükrözi a mai magyar valóságot.
Kezdve azzal, hogy amikor beálltunk a tömegbe, nagyon sokan elkezdtek cigarettázni, nem igazán érdekelte őket az, hogy esetleg minket zavarhat a füstje. Egyik cigi a másik után, pöfékelés az ünnepség alatt folyamatosan.
A másik hideg zuhany akkor ért, mikor körbenéztem a tömegen, a sok cigány ki volt öltözve, ki macsósan, ki farmerben, ki strandpapucsban rövid gatyával. Hát így kell megjelenni egy ünnepségen?
A Himnusszal elkezdődött az ünnepség. Számomra annyira szép, és ha hallom összeszorul a gyomrom, annyira megható. Persze sokaknak nem jelent semmit mindez. Trécselnek, nevetgélnek, járkálnak. Az ünnepség nagy részében morajlott a tömeg, mintha nem is ballagáson lennének. Legalább megtisztelnék annyival a ballagó kölyküket, hogy csöndben maradnak. Úgy látszik itt is az érvényesül, aki a legnagyobb hanggal van. Silány ünnepség volt. A beszédet alig lehetett hallani, nem volt benne semmi érzelem, csak ledarálták, oszt' jó van. Jelképes iskolazászló átadás-átvétel volt, ami szintén jellegtelen, semmitmondó dolog volt.
Még szerencse, hogy az én időmben igazi iskolába járhattam, igazi pedagógusok tanítottak (persze egy-két kivétel volt akkor is), s a gyerekek sem voltak olyanok, mint most. Szerettem iskolába járni, s büszke voltam, s még ma is az vagyok, hogy az Erkelbe járhattam. Szép emlékek fűződnek ehhez a korszakhoz. Amikor az ünneplő közönség egyszerre énekelte a Himnuszt és a Szózatot... még ma is érzem a Művház jellegzetes ódon illatát.
Úgy látszik a mai világban már ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak értéknek. Pedig szükség lenne rá.
Szerintem már csak a következőkben bízhatunk: "Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel...."
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése